Kommentár az ApCsel 11:1-18-hoz

Ebben a szövegben több értelmező szerint is látszólagos redundancia van.

A Kornéliusz-epizód és annak hatásai a 10. fejezet elejétől kezdve a középpontban állnak. Megértettük a lényeget! Isten befogadja a pogányokat anélkül, hogy megkövetelné tőlük a judaizmusban való részvételt.

De ez nem csupán ismétlés az ismétlés kedvéért. Minden alkalommal, amikor a pogányok elfogadásáról szól, más-más aspektus ragyog át, a hallgatóságtól és az adott helyzettől függően. Az állandó azonban megmarad abban, hogy minden egyes elbeszélés Isten Lélek általi kezdeményezésére és annak hatásaira összpontosít.

A pogányok befogadásának e hosszan elnyújtott elbeszélésében láthatjuk, hogy a Lélek munkájából fakadó újdonságnak több oldala van, és lassan, fokozatosan jön el. Péter először megtapasztalja az Istentől kapott látomást, amely felborítja a tiszta és tisztátalan kategóriáit, amelyek az ő létét formálták (ApCsel 10,1-23). A feltámadásból fakadó újdonságtól még a legkedvesebb dolgok sem mentesülnek. Ezután Péter felismerése a pogányoknak szóló igehirdetésben fogalmazódik meg. A hatás nem csupán az, hogy Péter másként látja a dolgokat, hanem az is, hogy a pogányok is részesüljenek Isten üdvösségében (10:23-48). Nemcsak Péter változik meg, hanem a pogányok Istenhez való viszonya is.”

A jelen perikopa a harmadik hullám, amely lassan lerontja a falat, amely megakadályozza, hogy a pogányok részt vegyenek az üdvösség vizében. Ezúttal a helyzet a jeruzsálemieket, a korai egyház tekintélyének vélt központját érinti. Amikor Péter Jeruzsálembe érkezik, nem is kérdeznek a pogányokról. Megkérdőjelezik Péter cselekedeteit: “Tehát együtt étkeztél a pogányokkal, hmmm?”. A vád egyértelmű. Arra voltak kíváncsiak, hogy Péter megfelelő zsidóként viselkedik-e, megőrizve identitását Isten szent népének egyikeként.”

A helyzet majdnem annyira humoros, mint amennyire tragikus. Az elbeszélés olvasója számára úgy tűnik, hogy a jeruzsálemiek aggodalma vadul elkerüli a lényeget. A Szentlélek éppen most törte le az emberiségről alkotott általános és megkérdőjelezhetetlen, etnikai és társadalmi alapú értékeléseket, a jeruzsálemi “vezetők” pedig amiatt aggódnak, hogy Péter egy pogány otthonában evett. Ez a történet arra készteti az olvasót, hogy felismerje a jeruzsálemiek aggodalmának felszínességét. Arra is utal, hogy a változás nem mindig ott kezdődik a vélt csúcson, ahol azt várnánk. A vélt tekintélyek felzárkóznak Isten munkájához.”

A tapasztalat nyilvános megosztásának értéke
Péter beszédét gyakran minősítik védőbeszédnek vagy törvényszéki retorikának. Bár formailag ez lehet, a történet arra is meghív, hogy Péter válaszát inkább lelkipásztori, mint érvelő jellegűnek lássuk. Nincsenek benne díszes, teológiailag terhelt szavak. Nem érvel velük a Szentírás mellett. Nem vitatkozik a mögöttük rejlő hermeneutikai szemlélettel. A negyedik vers azt mondja, hogy Péter “lépésről lépésre… elmagyarázta” az Isten pogányok között végzett munkájáról szerzett tapasztalatait. Formailag talán törvényszéki retorika, de a felhívás a tapasztalatra vonatkozik – az Istenről és a pogányok Lélekbefogadásáról szerzett tapasztalatára. “Hadd mondjak el nektek egy történetet…”

Az Apostolok Cselekedeteiben az Istennel kapcsolatos személyes tapasztalatok nyilvános megosztása az örömhír folyamatos hirdetésének fontos része. Egyrészt az istenélmény atipikus csatornákon keresztül érkezik; nincs szüksége az egyházi vezetők jóváhagyására. Bár Lukács történetének általános lényege látszólag a jeruzsálemiek pozitív fogadtatását mutatja be, az ő egyetértésük nem szükséges, ahogyan az ApCsel 5-ben sem volt szükség a zsidó vezetés egyetértésére. Mindazonáltal a történetben Isten munkájának előrehaladása Péter tapasztalatáról szóló tanúságtételén keresztül történik. Tapasztalata korlátozott értékű lenne, ha nem osztaná meg azt a hitközösség többi tagjával.”

“Elfogadták” Isten igéjét
Péter beszámolóját ebben a szakaszban a következő kijelentés előzi meg: “A pogányok befogadták Isten igéjét”. Figyeljük meg azt is, hogy míg a jeruzsálemi vezetők Péter cselekedeteire összpontosítottak, Péter a pogányok között végzett Isten tevékenységére hívja fel a figyelmet. Nem önmagát magyarázza a vádaskodásukkal szemben; Isten tevékenységét magyarázza.”

Az előző jelenet az ApCsel 10-ben és Péter mostani beszéde is említi az “elfogadást”. Az ApCsel 10-ben Isten “elfogadja” mindazokat, akik félik Istent és igazságot cselekszenek; itt a pogányok “befogadják” vagy “elfogadják” Isten igéjét. Mindkét esetben ugyanazt a görög gyökeret használják. Nemcsak ez, hanem úgy tűnik, hogy jelen perikópánk lényege az, hogy a vezetők saját maguk is elfogadják Isten új művét. Mind a pogányok elfogadása, mind a vezetők Isten kezdeményezésének elfogadása áll e perikopa középpontjában. Az elfogadás azonban mindkét fél számára kissé mást jelent. A pogányok elfogadják Isten logoszát, amely az üdvösség közösségében való részvételüket eredményezi. A vezetők is elfogadják ezt az üzenetet, de az ő elfogadásuk a pogányok asztaltársként való elfogadásán keresztül történik, nem csupán az üzenet igazságának mentális elfogadásán keresztül.

Ez egy ajándék
Péter hangsúlyozza, hogy amit a pogányok és a zsidó hívők egyaránt közösnek tartanak, az Isten ajándéka. Nem egyértelmű azonnal, hogy mi ez az ajándék. Lehet a Szentlélek; lehet a megtérés, amely életre vezet; lehet az üdvösség. Bár úgy tűnik, hogy a Lélek munkája az elsődleges utalás, én a fentiek mindegyikére is utalnék. A Szentlélek adománya, az életre vezető megtérés és az üdvösség egymáshoz kapcsolódnak; ha az egyiket megkapjuk, akkor mindet megkapjuk. A hangsúly ismét Isten mint ajándékozó kezdeményezésén van.

Péter tanúságtétele nyilvánosságra hozza személyes tapasztalatát és mások hitéről szerzett tapasztalatait. A tapasztalat megosztása ebben az esetben átalakítja és Isten közös dicsőítését eredményezi (11:18). Isten mindenkinek szóló ajándékát nem mindig magasröptű, “teológiailag helyes” kifejezésekben osztjuk meg vagy közöljük. Ezek gyakran nem illeszkednek a bevett teológiai kategóriákba, vagy nem a tipikus csatornákon keresztül érkeznek. De arról tanúskodnak, hogy Isten alapvetően emberi módon tör át. Gyökerében az örömhír nem egy univerzalizált teológiai igazság, amelyet el kell hinni, hanem Isten megtapasztalása, amely közös és közös megvallásra és Isten dicsőítésére vonz bennünket. “Tudjátok, mit tett Isten? Hadd mondjam el nektek…”