Maria “Belle” Boyd

Maria Isabella “Belle” Boyd a Konföderáció egyik leghírhedtebb kémje volt. 1844 májusában született a virginiai (ma Nyugat-Virginia) Martinsburgban egy jómódú, erős déli kötődésű családban. A polgárháború alatt apja a Stonewall-dandár katonája volt, és családjának legalább három másik tagját is elítélték, mert konföderációs kémek voltak.

A közeli Falling Watersnél 1861. július 2-án lezajlott csetepatét követően a szövetségi csapatok elfoglalták Martinsburgot. Július 4-én Belle Boyd lelőtt és megölt egy részeg uniós katonát, aki – mint a háború utáni visszaemlékezéseiben írta – “olyan sértő nyelven szólt anyámhoz és hozzám, amilyet elképzelni sem lehet. Nem bírtam tovább… mi, hölgyek kénytelenek voltunk felfegyverkezni, hogy a lehető legjobban megvédjük magunkat a sértéstől és a gyalázkodástól”. E tettéért nem szenvedett megtorlást, “a parancsnok… minden körülményt szigorú pártatlansággal vizsgált ki, és végül azt mondta, hogy “tökéletesen helyesen cselekedtem””. Így kezdődött 17 évesen “a lázadó kémnő” karrierje.

1862 elejére az uniós hadsereg és a sajtó jól ismerte tevékenységét, akik “La Belle Rebelle”-nek, “a Shenandoah szirénjének”, “a lázadó Jeanne d’Arc”-nak és “Secessia amazonjának” nevezték el. Sőt, a New York Tribune így jellemezte egész öltözékét: “…egy arany pálmafa gyönyörű álla alatt, egy lázadó katona öve a derekán, és egy bársonyszalag a homlokán, amelyről a Konföderáció hét csillaga ontja halvány fényét… az egyetlen további dísz, amire szüksége volt ahhoz, hogy tökéletesen gyönyörű legyen, egy jenki kantár volt a nyakán.”

Boyd gyakran járt az Unió táboraiban, információkat gyűjtött, és futárként is szolgált. Emlékiratai szerint (amelyek túlzóak voltak) sikerült egy kémlelőnyíláson keresztül lehallgatnia egy haditanácsot, miközben meglátogatta rokonait, akiknek a virginiai Front Royalban lévő házát uniós főhadiszállásként használták.

Amikor megtudta, hogy Nathaniel Banks uniós vezérőrnagy erőit felvonulási parancsot kaptak, tizenöt mérföldet lovagolt, hogy értesítse Thomas J. “Stonewall” Jackson konföderációs vezérőrnagyot, aki a közelben, a Shenandoah-völgyben tartózkodott. A sötétség leple alatt tért haza. Néhány héttel később, május 23-án, amikor észrevette, hogy Jackson Front Royal megtámadására készül, a csatatérre rohant, hogy a tábornokot az utolsó pillanatban tájékoztassa az uniós csapatok elhelyezéséről. Jackson segédje, Henry Kyd Douglas hadnagy leírta, hogy látta, amint “egy fehér ruhás nő alakja gyorsan kisiklott a városból… úgy tűnt… nem törődött sem a gazzal, sem a kerítéssel, hanem egy főkötővel integetett, ahogy jött”. Boyd később azt írta: “a szövetségi őrszemek… azonnal tüzet nyitottak rám… a menekülésem a legnagyobb szerencsével járt… a puskagolyók sűrűn és gyorsan repültek körülöttem… olyan közel a lábamhoz, hogy a szemembe szállt a por… számos golyó süvített el a fülem mellett, több golyó át is fúródott a ruhám különböző részein”. Jackson elfoglalta a várost, és személyes feljegyzésben ismerte el közreműködését és bátorságát.

Boydnak azonban az uniós tisztekkel való kacérkodása volt a legerősebb befolyása. A kortársak megjegyezték, hogy “anélkül, hogy szép lenne, nagyon vonzó… meglehetősen magas… kiváló alakja van… és nagyon ízlésesen öltözködik”. Egy alkalommal udvarolt egy északi katonának, akinek – mint írta – “néhány igen figyelemre méltó ömlengéssel, néhány hervadt virággal és végül, de nem utolsósorban egy csomó nagyon fontos információval tartozom… Meg kell vallanom, hogy a virágok és a költészet viszonylag értéktelenek voltak a szememben”. Boyd így folytatta: “Csak egy gondolatnak engedtem meg, hogy a fejemben maradjon – annak a gondolatnak, hogy mindent megtettem, amit egy nő megtehet a hazája ügyéért.”

Boydot hat vagy hét alkalommal tartóztatták le, de sikerült elkerülnie a bebörtönzést egészen 1862. július 29-ig, amikor végül a washingtoni Old Capitol börtönbe zárták. Egy hónap után egy fogolycsere részeként szabadon engedték, de 1863 júliusában ismét letartóztatták. Boyd nem volt mintafogoly. Konföderációs zászlókat lengetett az ablakából, Dixie-t énekelt, és egyedülálló módszert talált ki a kinti támogatókkal való kommunikációra. Kapcsolattartója íjjal és nyíllal gumilabdát lőtt a cellájába, Boyd pedig üzeneteket varrt a labdába. 1863 decemberében szabadon engedték, és száműzték Délre. 1864. május 8-án Angliába hajózott, ahol konföderációs futárként ismét letartóztatták. Végül egy uniós tengerésztiszt, Sam Hardinge hadnagy segítségével Kanadába szökött, és végül Angliába jutott, ahol 1864. augusztus 25-én összeházasodtak Hardinge-nal.

Boyd két évig Angliában maradt, ahol megírta emlékiratait, Belle Boyd in Camp and Prison című könyvét, és sikereket ért el a színpadon. 1866-ban özvegyként és anyaként tért vissza Amerikába, ahol folytatta színpadi karrierjét és előadásokat tartott háborús élményeiről; műsorát “Egy kém veszélyei” címmel, önmagát pedig “A szecesszió Kleopátrájaként” hirdette meg.”

1869-ben férjhez ment John Swainston Hammondhoz, egy angolhoz, aki az Unió hadseregében harcolt. Tizenhat évvel és négy gyermekkel később, 1884 novemberében elvált Hammondtól. Két hónappal később feleségül ment ifjabb Nathaniel Highhoz, egy nála tizenhét évvel fiatalabb színészhez. Szegénységben, szívrohamban halt meg 56 éves korában, 1900. június 11-én, miközben a wisconsini Kilbournban (ma Wisconsin Dells) turnézott. Ott van eltemetve, a Spring Grove temetőben.

Mary Lou Groh. Források: Belle Boyd önéletrajza, Belle Boyd, In Camp and Prison; Spies of the Confederacy by John Bakeless, kiadó: J. B. Lippincott Co.; The War the Women Lived by Walter Sullivan, kiadó: J. S. Sanders & Co.; Spies and Spymasters of the Civil War by Donald E. Markle, kiadó: Hippocrene Books; Mighty Stonewall by Frank E. Vandiver, kiadó: Texas and A&M Press; és The Secret War for the Union by Edwin C. Fishel, kiadó: Houghton Mifflin Co.

.