Miért a szorongás a kreativitás szolgálóleánya

A szorongástól mélyen szenvedő Edvard Munch norvég művész ezt írta a naplójába:

“Az életfélelmem szükséges számomra, akárcsak a betegségem. Megkülönböztethetetlenek tőlem, és megsemmisítésük tönkretenné a művészetemet.”

Munch híres festménye, A sikoly, úgy vélik, a modern ember mélységes szorongását tükrözi.

A fenti Munch-idézetet a CNN lenyűgöző cikkében fedeztem fel, melynek címe: A kreativitás sötét oldala: Depresszió + szorongás x őrület = zsenialitás? A cikk számos híres művészt sorol fel, akik “a szélsőséges tehetség és a gyötrelem közötti határvonalat” járták be. Olyan művészek, mint Van Gogh, aki híres módon levágta a fülét, majd később öngyilkos lett.

A művészek hajlamosabbak a depresszióra és a mentális betegségekre? Egyes tanulmányok szerint a művészek körében szokatlanul magas a hangulatzavarok száma. Gondoljunk csak olyan nagyságokra, mint Ernest Hemingway, Leo Tolsztoj, Virginia Wolf, Sylvia Plath és Jackson Pollock.

Vagy újabban David Foster Wallace író és Robin Williams komikus/színész. Milyen démonokkal küzdöttek ezek az alkotók, és gyötrelmeik hatással voltak-e a művészetükre?

Sok művész átesik egyfajta gesztációs időszakon, amikor az ötletek és kifejező impulzusok a kreativitás formátlan levesében kavarognak. Nehéz és frusztráló időszak lehet, de az izgalom, hogy mi születhet belőle, mámorító.

Nézze meg ezt a lenyűgöző rövidfilmet Jim Carrey színész festészet iránti szenvedélyéről, I Needed Color címmel. Még a sikeres színészek sem immunisak más kreatív impulzusok hívására. A bennünk lakozó múzsa szüntelenül suttog.

A blogger Thomas Cotterill tökéletesen feltárta a művészek gesztációs folyamatát a Kreativitás okozhat szorongást című bejegyzésében. Egy részlet:

A 15. századi filozófus Marsilio Ficino Arisztotelész “melankóliáját” Platón “isteni mániájával” tette egyenlővé. Szerintem ez nem állja meg a helyét. A melankólia a teremtő nyugalmi állapota, egyfajta merengő szomorúság. Ez a hangulat annak a várandóssági időszaknak a tünete, amely oly gyakran megelőzi a nagy alkotói kitöréseket. Az isteni mánia a teremtő izgatott állapotára utal, amikor a teremtés lázában van. Virginia Woolf úgy utalt erre, mint a “fehér hőség” állapotára. Hermann Hesse gyakran írt intenzív termelékenységi periódusokban, miután hosszú, néha depressziós időszakot töltött el, amit egy életrajzírója úgy jellemzett, hogy “kiélte az ötleteit”. Mivel az alkotók az alkotás aktusán keresztül határozzák meg magukat, az elhúzódó várakozási időszak tétlensége a kognitív disszonancia révén szorongást kelt. Azaz, amit teszünk és amit úgy gondolunk, hogy tennünk kellene, nincs összhangban.

Analízis bénulás

Az általam ismert alkotók közül sokan elismerik, hogy a szorongás táplálja az alkotási folyamatukat. Olyan, mintha kreatív vajúdáson mennének keresztül, mielőtt megszülnék a művüket. A folyamat lehet fájdalmas, de végül örömet okoz.

Azzal vagyok megáldva, hogy mentális betegségtől és klinikai depressziótól mentes vagyok, de nem vagyok immunis a rossz időszakokra. Továbbá néha engedek egy kis megszállottságnak/kényszerességnek.

Ha például a kézírásom egy kártyán vagy levélben nem éppen jó, széttépem és újrakezdem. Ha egy jól kivitelezett rajzfilmben van egy apró hiba, újrakezdem. Az olajfestményeim nagyobb részeit szívesen letörlöm, amíg nem sikerül.”

Gyanítom, hogy a perfekcionizmus és az őrület között van egy kis távolság. Az irodám zsíros táblájára ki van függesztve a szlogen: “A kész a tökéletes fölé kerekedik”, de nem mindig tartom be.

Gyakran vesztegetem az időt valamilyen írásmű vagy műalkotás “tökéletesítésére”, amikor valójában tovább kellene lépnem. Egyesek ezt “elemzési paralízisnek” nevezik.”

Az idő múlásával, ahogy ezeken a háborgó kreatív vizeken navigálok, a munka előbukkan. Finomítok, finomítok, javítok és átdolgozok. Kételkedem magamban. Aztán gratulálok magamnak. Aztán újra kételkedem. Az egész egy gyötrelmes tánc, de valahogy mégis eljutok odáig, hogy művészi kifejezéseimet a világba engedjem.

A gondolatok ütközése

A tanulmányok nem teljesen meggyőzőek, de úgy tűnik, van némi kapcsolat a mentális betegségek és a kreativitás között. A CNN fenti cikke megosztotta ezt az éleslátó idézetet Scott Barry Kaufmantól (amerikai pszichológus és író):

“Úgy tűnik, hogy a kreatív megismerés kulcsa az, hogy megnyitjuk az árvízkapukat, és a lehető legtöbb információt beengedjük. Mert sosem lehet tudni. Néha a legbizarrabb asszociációkból válhatnak a legtermékenyebb kreatív ötletek.”

A széleskörű olvasás és a változatos forrásokból való inspirációkeresés az ötletek és új megközelítések ütköztetését eredményezheti. De ez kimerítő és zavaros is lehet.”

Én például csodálom a minimalista és a maximalista művészeket egyaránt. Szeretem a tiszta, letisztult design egyszerűségét. Máskor viszont a rendetlenség káoszát, a karcos vonalakat és az őrült színeket szeretem. Hogy a fenébe tudom összeegyeztetni ezeket az egymásnak ellentmondó megközelítéseket a saját munkámban?

A tanulmányozás, a csodálat, a kísérletezés és a gyakorlat szorongása az, ami segít összeegyeztetni mindent. Miután megemésztettem ezeket a megközelítéseket, végül kialakul a saját hangom. Csak kitartás és idő kell hozzá.”

A költő T. S. Eliot ezt mondta erről a témáról:

“A szorongás a kreativitás szolgálóleánya.”

Úgy tűnik, egy bizonyos szintű alkotói szorongás táplálja művészi fejlődésünket. Ez nem mindig kellemes. Nem tudjuk, hová vezet ez a nyugtalanság, csak azt, hogy szükségesnek tűnik. Megérzésünk szerint, ha könnyű lenne, az eredmény nem lenne kielégítő.

Ezért belevetjük magunkat a mélyvízbe, tapossuk a vizet, és valahogy elkerüljük a fulladást. A turbulens áramlás a kreatív folyóba küld bennünket. A szikláknak csapódunk és ütközünk.

Lökdösődünk és küzdünk az árral. De felbukkanunk, és a mű tükrözi ezt a kaotikus utazást. Vadvízi evezés egy festőállvánnyal. Vagy írógéppel. Őrültség, de növekedéshez vezet.

Van Gogh a Prozacon

A feleségem egyszer viccelődött a művészzsenikről, akiket a Prozac feltalálásának köszönhetően soha nem fogunk megismerni. Ha Vincent van Gogh prozacot szedett volna, vajon úgy festett volna, ahogyan festett? Nehéz megmondani, de fogadok, hogy nem vágta volna le a fülét!

Szerencsére ma már vannak olyan gyógyszerek, amelyek enyhítik a mentális zavarok okozta szenvedést. A megfelelő kalibrációval lehetséges, hogy kevésbé szenvedjünk, mégis átéljük a kreativitás gesztációs folyamatát, és nagyszerű művészetet hozhatunk létre.

Egyik művész eléri az alkotói teljesítmény egy kényelmes szintjét, majd biztosra megy. Ellenállnak a növekedéssel járó kellemetlenségeknek, és így megtagadják maguktól a személyes kifejezés mélyebb szintjét.

Kérlek, ne tedd ezt.

Ha művészileg tovább akarsz fejlődni, barátkozz meg a szorongással. Ne játssza tovább a biztonságot. Vesd bele magad a kreativitás vadvízi zuhatagaiba. Vess egy szélesebb látószöget. Tanulmányozd a saját kerékvágásodon kívüli stílusokat és megközelítéseket. Fogadj el néhány váratlan változást. Nézd meg, mi történik.

A bebocsátás ára

Nem tudom, hogy T. S. Eliotnak igaza volt-e. A szorongás a kreativitás szolgálóleánya? Rengeteg laza, boldog művésszel találkoztam, akik egyáltalán nem tűnnek szorongónak. Úgy tűnik, folyamatosan fejlődnek. De gyanítom, ha elhúzzuk a függönyt, láthatjuk a küzdelmeiket. A kísérletezéssel töltött éjszakáikat, kudarcaikat és diadalaikat.

Ez a belépő ára. Ha kreatív ember vagy, előbb-utóbb a szorongás bekopogtat a stúdió ajtaján. Amikor ez megtörténik, hívd be. Játsszon egy kis zenét, és kérje fel táncolni.

Ragaszkodni fog hozzá, hogy vezesse. Engedd meg neki. Lehet, hogy a lábujjaidra lép, de tanulhatsz néhány dolgot ettől a vendég cselédlánytól.

Kétségtelen, hogy táncolt Van Gogh-gal. Nyilván Jim Carrey-vel tölti az estéit. Gyanítom, hogy hamarosan meglátogat téged. Menj előre és táncolj vele. Így fogod elérni a kreatív fejlődés új magasságait.

Mielőtt elmész

John P. Weiss vagyok, képzőművész és író. Iratkozzon fel az ingyenes e-mail listámra itt, hogy megkapja a legújabb műveket és írásokat.