Nagy családot akartam, de aztán találkoztam a gyerekeimmel

Felnőttként világos elképzelésem volt arról, milyen életet szeretnék felépíteni: sikeres karrier, kényelmes otthon, szerető férj és négy gyönyörű gyerek – ideális esetben két fiú és két lány -, mind közel egyidősek, tökéletes kis évközökben elosztva. Elképzeltem, hogy nagy barna szemeket örökölnek majd a családomtól, és figyelemre méltóan, valószínűtlenül jól viselkedő testvérek lesznek, akik valahogy soha nem veszekednek vagy civakodnak. (LOL.)

A négy gyerek minden szempontból tökéletesnek tűnt. Nagy, élénk, melegséggel és szeretettel teli háztartást akartam. Három gyerek közül a legidősebbként felnőve kialakult bennem egy többnyire önkényes ellenérzés a páratlan gyerekcsoportokkal szemben – mindig szerettünk volna még egy testvért, hogy a csapataink párosak legyenek. (Abban az időben teljesen logikus gondolkodás volt, oké?) Négy gyerek soknak tűnt, de az én akkori gyermektelen, teljesen tapasztalatlan mércém szerint a “sok” kezelhető szintje.

Villanásnyira előre a valóságban: Két gyerekem van. Többet nem fogok szülni. És tudod mit? Nagyon örülök neki. Sőt, a harmadik gyerek gondolata (nem is beszélve a negyedikről vagy még többről) puszta pánikot kelt bennem, mert őszintén? Nekem VÉGEM van. Tele vannak a kezeim – csodálatosan, boldogan tele -, és sem mentálisan, sem fizikailag nem vagyok felkészülve több gyerekre, mint amennyim már van. A szívem elégedett, és a babagyáram örökre bezárt, nulla tétovázás vagy megbánás nélkül.

Nem azért, mert a gyerekeim valamiféle szörnyű démoni szörnyekké váltak (legalábbis a legtöbb nap nem). Hanem azért, mert csak az anyaság tényleges megélése és megtapasztalása által értheted meg, hogy mit jelent számodra. Ez mind gyakorlati, mind érzelmi szinten igaz: Amíg nem vagyunk benne az anyaság sűrűjében, hogyan is érthetnénk meg, hogy hová visz minket, vagy milyen vonalakat és határokat húzunk majd a családunk köré? Bármennyire is azt hisszük, hogy tudjuk, milyen típusú szülők leszünk, mindez csak spekuláció, amíg nem éljük meg és nem lélegezzük be. Végül is, melyik szülő nem mondta még, hogy “soha” nem tesz vagy enged meg valamit (az együttalvástól kezdve a képernyő előtt töltött időn át a kisgyermek póráz használatáig), és végül mégis megtette? Mindannyian. MINDENKI KERESZTÜNK.

Én egy sokkal nyugtalanabb anya vagyok, mint amire számítottam. Érzékeny, érzelmes és rendkívül odaadó vagyok a gyerekeim, a férjem, a személyes érdekeim és a karrierem iránt. Mindezekbe belevetem magam, és a nap végére nem marad semmi, amit adhatnék. Boldog vagyok, de kimerültem.

Mások négy, hat vagy egy tucat gyereket tudnak igazán jól nevelni. Nem vagyok benne biztos, hogy én ilyen ember vagyok. Négy gyerek szép vízió volt, de kettő már kellemes valóság – számomra. Anyagilag kevésbé megterhelő. Így viszonylag könnyen tudunk utazni. Nem kell kisbuszt vezetnem! Mindkét gyerekre sok időt és figyelmet tudok fordítani, miközben még mindig van karrierem és saját életem (bár az anyai bűntudat szeret bekúszni, és megkérdőjelezi, hogy ez tényleg elég-e valaha is). Más emberek meg tudják mindezt oldani egy nagyobb családdal? Természetesen. De nem hiszem, hogy én képes lennék rá.

Az ideális gyerekszám mindenkinek más és más, mind az elvárások, mind a valóság szempontjából. Egy egygyermekes család semmivel sem kevésbé érvényes vagy tökéletes, mint egy két- vagy ötgyermekes család. Minden szülő egyedi, és minden gyerek is az. Két gyerek az érintett szereplőktől függően milliónyi vagy kevésnek tűnhet. Személy szerint én pontosan abban a káoszban élek, ami jelenleg a háztartásomban uralkodik.

Itt egy vallomás: a nagycsalád iránti vágyam még a második terhességem alatt is megmaradt, sőt a legkisebb gyermekem életének korai szakaszában is. Ő volt a második gyermekünk, de nem feltétlenül az utolsó. Legalábbis még nem. De idővel ez meg fog változni.

Néha úgy gondolok a fiamra, mint “a közelebbire”. Úgy értem, hogy tudtam, hogy a méhem a gyerek után bezárta az üzletet. Ő egyfajta nagy finálé lett: egy lelkes, szerető, rendkívül okos, szuper érzelmes ember, aki több energiát igényel tőlem, mint egy átlagos medve. Nem vagyok biztos benne, hogy mindkét gyermekemet olyan szinten tudnám anyáskodni, ahogyan megérdemelnék (vagy megkövetelnék), ha még egy gyerekkel bővítenénk a családunkat. Erről szól a saját erősségeim és korlátaim megértése. És tudom, hogy két gyerekkel a lehető legjobb anya vagyok: se több, se kevesebb. Nem róluk van szó, hanem rólam. (Oké, talán egy kicsit ők.)

Nem vagyok szomorú a gyerekek miatt, akik nem voltak. Az igazság az, hogy mindenem megvan, amire vágyom és amire szükségem van, és a családunk teljesnek érzi magát. Ha a lényegre térünk, akkor ez egyszerű: Nem akarom azt, amiről azt hittem, hogy akarom. Szeretek a két hihetetlenül energikus gyermekem anyukája lenni. Igen, néha állatkertnek érzem miattuk a házunkat, de valahogy mindig otthon érzem magam. Az új álmom kettő, és mi jól éljük.”

Ez a cikk eredetileg 2020 januárjában jelent meg online.