Páncéltörő ágyú
Második világháború és a két világháború közötti időszakSzerkesztés
Az első speciális páncéltörő fegyverzet a páncéltörő puskákból állt. Ezek az első világháborúban a tábori tüzérség harckocsik elleni bevetésének vegyes eredményeiből és a harckocsik megsemmisítésére szolgáló gazdaságosabb fegyver előállításának szükségességéből alakultak ki. A legtöbb páncéltörő puska azonban több mint 1,3 m hosszú volt, és a gyalogosok számára nehezen kezelhető volt a lövészárkokban. Nagy távolságból képesek voltak áthatolni egy harckocsi páncélzatán, de robbanó tűzerejük nélkül gyakran nem tudtak katasztrofális károkat okozni, megölni vagy akár súlyosan megsebesíteni a legénységet, vagy hatástalanítani a harckocsit. Számos gyalogsági támogató ágyút, amelyet kemény célpontok, például megerősített géppuskaállások legyőzésére terveztek, alkalmaztak rögtönzött páncéltörő fegyverként, köztük a francia Canon d’Infanterie de 37 modèle 1916 TRP-t is. A 3,7 cm-es Tankabwehrkanone 1918 im starrer Räder-lafette valószínűleg az első dedikált páncéltörő ágyú volt szolgálatban. Lövegcsöve azonban egy korábbi Hotchkiss 5 csövű forgóágyún alapult. A 3,7 cm-es TAK 1918-at a császári német hadsereg számára tervezték és építették 1918-ban. A 3,7 cm-es Pak 36, amely először 1928-ban jelent meg, valószínűleg az első célzottan épített páncéltörő ágyú volt. A kb. 160 kg súlyú Pak 36 a páncéllemezek puszta átütése helyett katasztrofális pusztítást tudott végezni egy harckocsin. A Pak 36-hoz hasonló vontatott lövegek voltak az egyetlen páncéltörő fegyver, amelyet az 1930-as években az európai hadseregek számára kiadtak, és számos befolyásos konstrukció terjedt el, mint például a Böhler-ágyú. Az 1930-as évek végére Németországban, Ausztriában, Franciaországban, Csehszlovákiában, Belgiumban, Nagy-Britanniában, Dániában és Svédországban gyártottak páncéltörő ágyúkat. Néhány ország, mint például a Szovjetunió, licenc alapján külföldi terveket is gyártott.
II. világháború Szerkesztés
A második világháború kitörésekor a legtöbb hadsereg 3,7 cm-es (37 mm-es) lőszerrel működő könnyű páncéltörő ágyúkat vetett be. A lövegeket általában kétkerekű kocsikra szerelték, így a helyükre lehetett vontatni őket, majd visszavonni és gyorsan újrapozícionálni. Mivel átlagosan csak néhány száz fontot nyomtak, kézi erővel is be lehetett vinni őket a helyükre. Mindegyik nagy robbanóerejű és szilárd páncéltörő lövedékeket lőtt ki, amelyek nagyjából 500 m-es távolságig hatottak, és egyre nagyobb számban gyártottak védőpajzsot is az osztott sínes szerelés mellett. A háború első két évében mindkét fél által bevetett harckocsikat képesek voltak megsemmisíteni, de hamarosan tehetetlennek bizonyultak az 1940-ben debütáló nehezebb páncélosok ellen. A továbbfejlesztett lőszerek bevezetése és a torkolati sebesség növelése kezdetben segített ellensúlyozni a közepes teljesítményüket, de a kis kaliberű páncéltörő ágyúkat hamarosan egyértelműen megelőzték a még erősebben páncélozott tankok. Közepes kaliberű, 40-50 mm-es lövegek kezdtek megjelenni, amelyek némelyike egyszerűen felújított 37 mm-es csöveket használt. Bár ezek is hamarosan elavulásukhoz közeledtek, a legtöbbjük a háború végéig használatban maradt a gyalogsági egységeknél. A páncéltörő ágyúk továbbra is hatástalanok maradtak a ferde páncélzatok ellen, amint azt egy 1941-es incidens is bizonyítja, amikor egyetlen szovjet T-34-es harckocsit több mint 30-szor talált el egy zászlóaljnyi méretű német 37 és 50 mm-es páncéltörő ágyú. A harckocsi sértetlenül megúszta, és néhány órával később visszavezették a saját vonalaiba. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a Pak 36 elnyerte a Panzeranklopfgerät (“harckocsi ajtókopogtató”) becenevet, mivel a legénysége egyszerűen felfedte jelenlétét és elpazarolta lövedékeit anélkül, hogy a T-34 páncélzatát károsította volna. A páncéltörő tüzérek a tankok lánctalpaira, illetve a toronygyűrű és a lövegpalást sebezhető peremeire kezdtek célozni, ahelyett, hogy könnyebb ágyúikat az íj és a torony páncélzatán tesztelték volna. Ezek a nehézségek azt eredményezték, hogy új lőszertípusokat adtak ki, nevezetesen a nagy robbanóerejű páncéltörő (HEAT) és a páncéltörő eldobó szabot (APDS) lövedékeket.
A második világháború vége felé a páncélzat még vastagabbá vált, az olyan tankokat, mint a Tiger II, több mint 100 mm vastag páncéllal szerelték fel, szemben az 1939-ben jellemző 15 mm-rel. Ez a páncéltörő ágyúk harmadik generációjának kifejlesztésére késztette a nagy kaliberű, 57-100 mm-es lövegeket. A brit hadsereg átvette az Ordnance QF 6-pounder és Ordnance QF 17-pounder típusokat, amelyek akkoriban nagy előrelépésnek számítottak a tűzerőben, a Wehrmacht pedig a még nagyobb, 7,5 cm-es Pak 41 és 8,8 cm-es Pak 43 típusokat vetette be. Míg a korai 37 mm-es páncéltörő ágyúk könnyen elrejthetőek és mozgathatóak voltak, a háború végén rendelkezésre álló nagy kaliberű fegyverekhez ugyanilyen nagyméretű járművekre volt szükség, hogy a helyükre vontassák őket, és nehéz volt elrejteni, beásni, kivonni vagy átcsoportosítani őket. 1945-re a nagyméretű páncéltörő lövegek szerepükben már szinte kivitelezhetetlenné váltak, méretük és súlyuk pedig hátránynak számított. Előállításuk is drága volt, és bár képesek voltak a legfélelmetesebb ellenfelek legyőzésére is, a legtöbb harckocsizó egység még mindig kevésbé erősen páncélozott modellekből állt, amelyek sebezhetőek maradtak az olcsóbb és praktikusabb ágyúkkal szemben is. Sok nehéz páncéltörő ágyút, legalábbis kezdetben, hadosztályi szinten adtak ki, de fokozatosan eljutottak az egyes gyalogsági zászlóaljakhoz.
Eközben felfigyeltek a nagyon kompakt üreges töltetű robbanófejek hatására, és több ország elkezdte gyártani az ember által hordozható páncéltörő fegyvereket, amelyek ezt a lőszert használták. Az ember által hordozható, vállról indítható, páncéltörő rakétavetők fejlesztése 1941-ben kezdődött; a legtöbbet újra lehetett tölteni, de néhányat, mint például a német Panzerfaust, eldobható csövekből lőttek ki. A páncéltörő ágyúktól eltérően, könnyű súlyuk miatt könnyen hordozhatóvá váltak a harctéren az egyes gyalogosok számára, és hasonló tűzerőt nyújtottak, miközben gyorsabb és olcsóbb volt az előállításuk.
A második világháború után a legtöbb nyugati országból, például az Egyesült Államokból eltűntek a vontatott páncéltörő ágyúk, és helyüket vállról indítható rakétavetők, visszarúgás nélküli puskák és végül irányított páncéltörő rakéták vették át.
A háború utáni időszakSzerkesztés
A háború végén a német mérnökök egy új, nagy kaliberű páncéltörő ágyút javasoltak, amely kevesebb hajtóanyagot használt, mint a rakéta vagy a visszalövés nélküli fegyver, mégis hasonló kompakt üreglövedékeket lőtt ki. A német erők ezt követően vetették be a 8 cm-es PAW 600-at, amely egy rendkívül könnyű, alacsony nyomású fegyver volt, amely mégis képes volt ugyanazokat a lőszertípusokat kilőni, mint a nagyobb sebességű páncéltörő ágyúk. Az 1950-es években ezt az ötletet egy belga cég, a Mecar újjáélesztette, amely később továbbfejlesztette a koncepciót, és kifejlesztett egy alacsony nyomású, sima csövű, 90 mm-es páncéltörő ágyút. Alacsony visszarúgóereje és könnyű szerkezete miatt a löveg különösen alkalmas volt arra, hogy páncélozott autókra vagy kis lövegkocsikra szereljék. Kialakítása inspirálta a könnyű csövű francia DEFA D921 páncéltörő ágyút, amely uszonystabilizált lövedékeket lőtt ki, és vontatott kocsin vagy járműre szerelhető volt. Később az AML-90 és az EBR sorozatú francia páncélautókhoz illesztették. A Szovjetunió is átvett egy hasonló konstrukciót ugyanebben az időben, a 100 mm-es T-12 páncéltörő ágyút, amely simacsövű volt, és uszonystabilizált lövedékeket lőtt ki. Svájc a háború után kifejlesztett egy saját 90 mm-es páncéltörő ágyút, a Pak 50/57-et, amely még a Mecar vagy a DEFA ágyúknál is kisebb sebességű lövedékeket lőtt ki. A T-12-es kivételével, amely APDS lövedékeket használt, ezek a fegyverek csak HEAT lövedékeket használhattak páncéltörő célokra. Franciaország valamikor az 1980-as években bevezetett egy APFSDS lövedéket a DEFA D921 számára. Az utolsó ismert ország, amely dedikált páncéltörő ágyút gyártott, a Kínai Népköztársaság volt 1988-ban. A kínai ágyú a Norinco Type 86 néven volt ismert, és valószínűleg az elöregedő, szovjet eredetű T-12 leváltására gyártották.
A páncéltörő ágyúkat továbbra is használták a világ számos konfliktusában, például a hatnapos háborúban és a dél-afrikai határháborúban. Különösen a szovjet páncéltörő ágyúkat a szolgálatból való kivonás után legalább 18 másik országba exportálták, és továbbra is akciókat láttak.