Sírlátogatás

Az Andy Warhol Múzeum huszonnégy/hét órás webkamerás közvetítést indított a művész sírjáról, szülővárosa, Pittsburgh közelében. Az ötlet egy évvel ezelőtt merült fel a múzeum igazgatójában, Eric Shinerben, az EarthCam vezérigazgatójával, Brian Curyval folytatott beszélgetés során. Cury a Warhol-lal a művész utolsó évében, 1987-ben történt találkozásaira hivatkozik, amelyek inspirálták 1996-ban alapított vállalkozását, amely álmatlan kameraszemeket tart fenn szerte a világon. Shiner konzultált Warhol túlélő rokonaival és a temetőt birtokló Szent János Krizosztom bizánci katolikus egyházzal. Senki sem ellenkezett.

A minap, lágy napsütésben, a szél virágokat zizegett és mylar héliumos lufikat pattogtatott a kis sírkő körül, amelyen nyolc doboz Campbell’s Soup ült. (A weboldalon további felajánlásokat lehet rendelni; a kiszállításuk megfigyelésére egy napszakot adnának meg). Huszonnégy másik kő volt látható. Kettőnél kis amerikai zászlók lengtek, bizonyára veteránoké. Olvasható nevek között szerepelt Jaczesko és Mascenik. Egy nagy emléktábla közvetlenül Andyé mögött, az édesanyjáé és az édesapjáé, a születési nevét, Warhola-t viselte.

Nézd tovább

Emigráns-szlovák, munkásosztálybeli származású volt. Idegen mivolta egyszerűen magyarázható. Miután felfedte tehetségét, a Carnegie Tech-ben, a negyvenes évek végén, a társadalom legalján lévő marginalitásból a társadalom perifériájára, a csúcsra repítette. Nem töltött időt a többség, a középen élők között. Gazdag művészként ugyanúgy látta a dolgokat, mint szegény fiúként, csak épp az ellenkező irányból sugározva.

Megpróbáltam okot találni arra, hogy a webkamerás mutatványt sznoboljam. Egyik sem jutott eszembe. Többé-kevésbé mindenki mással együtt én is Warholi-nak találom a, nos, életet: egy olyan ember jelenbeli lakhelyét nézni, aki szeretett nézni. Warhol úttörője volt a mozdulatlan témákról készült mozgóképeknek; és neki köszönhetjük, vagy nem neki köszönhetjük, hogy megjósolta a valóságtévét. Szigorúan szemlélődő hajlama abszolút mindenütt a művészeti és a populáris kultúra alapbeállításává vált, és az is maradt.

A halál ráadásul jól állt neki. Korai képei erről énekelnek: halálos autóbalesetek, öngyilkos ugrások, a villamosszék, J. F. K. temetése, repülőgép-szerencsétlenség, az atombomba, véletlen botulizmus-mérgezés áldozatai, és persze a hírnév áldozati báránya és lebegő angyala, Marilyn Monroe. Warhol a művészet halhatatlanságával ruházta fel az elhunyt alanyokat, amit állandó nyilvánosságként értelmezett. Az ikonikusságon túl a képek bizánci módra ikonok – közvetlen kapcsolat az örökkévalósággal -, ami Warhol számára természetes volt a neveltetéséből és a keleti ortodox katolikus vallás soha meg nem szűnő követéséből adódóan.

Nem kellett meghalni ahhoz, hogy a Warhol-hatás előnyeit élvezzük, ahogy számos megrendelt portréja tanúsítja, hanem csak a hírnév szárnyai által söpörtetni. Világossá tette, hogy a híresség és a csillogás felér egy felgyorsított balzsamozással. Ez nem tulajdonság, hanem állapot. Alanyai mind egyformák, egy éhes, jeges tekintetbe merevedve. A hírnév a halottakat privilegizálja, akik immunisak a túlélés fájdalmára.”

“Tizenöt percig híres” azt jelenti: a tizenhatodik percben menj a picsába.”

Általános egyetértés szerint Warhol szerette volna a sírkamerát, bár ez egy írásos kívánságának megsértését tárja fel: “Mindig azt gondoltam, hogy szeretném, ha a saját sírkövem üres lenne. Sírfelirat és név nélkül. Nos, valójában azt szeretném, ha az állna rajta, hogy ‘figment'”. Nem hangzik haloványan ez az elegáns komédia az egyszótagú Andytől? Gyanítom, hogy valaki a környezetéből találta ki – ő rutinosan ragadta meg mások ötleteit -, és talán ő maga szerkesztette le a “képzelet szüleményéből”. Miközben Warhol rengeteg találékonysággal rendelkezett, elsősorban a szelekció zsenije volt.

Ha néhányszor kimondod magadban, hogy “figment”, úgy kezd hangzani, mint egy étel neve.

A projekt morbid aspektusának van egy művészi előzménye: Bruce Nauman “Audio-Video Underground Chamber” (1974-75) című munkája. Egy művészeti téren kívül eltemetett koporsószerű betondobozban egy fény, egy videokamera és egy mikrofon található. Egy monitoron valós időben látjuk és halljuk, hogy mi történik odabent, ami az, amire számítanánk: semmi.

Aztán ott van Marcel Duchamp sunyi búcsúfelvétele, egy sírfelirat, a roueni sírkövén: “D’ailleurs, c’est toujours les autres qui meurent” (“Egyébként mindig a többiek halnak meg”). Ha túl sokáig gondolkodunk ezen, kétségek merülnek fel azzal kapcsolatban, hogy ki halt meg és ki nem. A kő alatti beszélő sokkal okosabb és viccesebb marad, mint te vagy én, az biztos.”

A “képzeletbeli” idézetét megelőző szavaiban Warhol azon tűnődött, hogy halálakor “miért nem tűnsz el egyszerűen, és minden mehet tovább úgy, ahogy volt – csak te nem leszel ott”. Ez tanulságos és ijesztő. Ez egy puszta néző önértékelése, aki egyáltalán nem kötődik ahhoz, aminek történetesen szemtanúja volt. Halálával csupán egy szem és egy fül került ki a világ milliárdjai közül. Ez talán hamis szerénységnek tűnhet; de úgy gondolom, hogy Warhol kietlen, pusztító erejének egy titkát fejezi ki.

1975 legjobb vicce Francisco Franco tábornokot érintette, akinek elhúzódó haldoklása monoton címlapokat eredményezett az állapotáról. Hetekig minden szombat este, miután a nem szeretett spanyol végre megadta magát, Chevy Chase a “Francisco Franco még mindig halott” villámhír valamelyik változatát közölte. Részben a tévébemondók nyálas ünnepélyességén nevettek. De azzal is csiklandozott, hogy könnyedén ráfanyalodott a halál egy finom pontjára: a halottak mindig naprakészek.”

Egyértelmű, hogy senki sem lehet jobb abban, hogy halott legyen, mint bárki más. De nehéz erre emlékezni, amikor Warhol sírját nézegetjük. (Ma még két levesesdoboz van, és még egy, talán opportunista amerikai zászló a közelben.) Itt nyugszik egy ember, aki szokatlanul sokat gyakorolta a halottá válást, rendkívüli következményekkel, miközben hivatalosan még élt.

Mondj róla, amit akarsz.

Ő ott van nekünk.