Salsola soda
A S. szóda égetésével nyert hamu finomítható, és így a szóda nevű termék nyerhető belőle, amely az egyik lúgos anyag, amely elengedhetetlen a szódabikarbónás üveg, a szappan és sok más termék előállításához. A fő hatóanyag a nátrium-karbonát, amellyel a “szóda” kifejezés ma már szinte szinonimává vált. A S. soda feldolgozott hamuja akár 30% nátrium-karbonátot is tartalmazhat.
A S. soda hamujában a nátrium-karbonát magas koncentrációja akkor fordul elő, ha a növényt erősen sós talajon (azaz magas nátrium-klorid-koncentrációjú talajon) termesztik, így a növény szövetei meglehetősen magas nátriumion-koncentrációt tartalmaznak. Az S. soda tengervízzel öntözhető, amely kb. 40 g/l oldott nátrium-kloridot és más sókat tartalmaz. Amikor ezeket a nátriumban gazdag növényeket elégetik, a keletkező szén-dioxid feltehetően ezzel a nátriummal reagálva nátrium-karbonátot képez.
Meglepő, hogy a növényi szövetekben a nátrium koncentrációja magasabb, mint a káliumé; az előbbi elem általában mérgező, az utóbbi elem pedig nélkülözhetetlen a növények anyagcsere-folyamataihoz. Így a legtöbb növény, és különösen a legtöbb haszonnövény “glikofita”, és kárt szenved, ha sós talajba ültetik. A S. soda és a többi, szódabikarbónáért termesztett növény “halofiták”, amelyek sokkal sósabb talajokat tolerálnak, mint a glikofiták, és sokkal nagyobb nátriumsűrűségű szövetekben is képesek boldogulni, mint a glikofiták.
A halofiták sejtjeiben zajló biokémiai folyamatok jellemzően ugyanolyan érzékenyek a nátriumra, mint a glikofitákban zajló folyamatok. A növény talajából vagy öntözővizéből származó nátriumionok elsősorban azért mérgezőek, mert zavarják a növény sejtjeiben zajló biokémiai folyamatokat, amelyekhez káliumra van szükség, amely kémiailag hasonló alkálifém elem. A halofita, például a S. soda sejtje olyan molekuláris transzportmechanizmussal rendelkezik, amely a nátriumionokat a növényi sejt egy “vakuólumnak” nevezett rekeszébe zárja. A növényi sejtek vakuólusa a sejt térfogatának 80%-át is elfoglalhatja; a halofita növényi sejtek nátriumának nagy részét a vakuólusban lehet megkötni, így a sejt többi részében a nátrium- és káliumionok elviselhető aránya megmarad.
A S. soda mellett a S. kali (egy másik sóvirág), az üvegfűfélék és a moszat, egy tengeri moszatfajta hamvaiból is előállítottak szódát. A vízben oldódó nátrium-karbonátot “lixiválják” a hamuból (vízzel extrahálják), és az így kapott oldatot szárazra forralják, hogy megkapják a kész szódabikarbónát. Nagyon hasonló eljárással nyerik a káliumot (főként kálium-karbonátot) a keményfák hamujából. Mivel a halofitonok szövetében káliumionoknak is kell lenniük, még a belőlük nyert legjobb szóda is tartalmaz némi káliumot (kálium-karbonátot), amint azt a 19. században már tudták.
A növények a 19. század elejéig nagyon fontos szódaforrást jelentettek. A 18. században Spanyolországban hatalmas ipar működött, amely barillát (a növényi eredetű szódabikarbóna egyik fajtáját) állított elő sóskafűből. Hasonlóképpen, Skóciában a 18. században hatalmas ipar működött, amely hínárból állított elő szódát; ez az ipar annyira jövedelmező volt, hogy túlnépesedéshez vezetett a skóciai Nyugati-szigeteken, és egy becslés szerint a nyári hónapokban 100 000 ember foglalkozott “kelpingolással”. A nátrium-karbonát szintetizálására szolgáló Leblanc-eljárás (sóból, mészkőből és kénsavból) kereskedelmi forgalomba hozatala a 19. század első felében véget vetett a szódabikarbóna-termelés korszakának.
