Sarki invázió: hogyan telepednének meg növények és állatok a jégmentes Antarktiszon

Az Antarktisz jégtakarója teljesen összeomolhat, ha a világ fosszilis tüzelőanyagai elégetésre kerülnek – derül ki egy nemrégiben készült klímaváltozási szimulációból. Bár nem valószínű, hogy ilyen drámai eseményt látunk a közeljövőben, már most is nagy változásokat figyelhetünk meg, és érdemes végiggondolni, hogyan nézhet ki a legrosszabb forgatókönyv a kontinens ökoszisztémái számára. Mennyi idő múlva válik az Antarktisz füves tundrává?

Jelenleg az élet főként a kontinens peremén virágzik – a planktonokban gazdag Déli-óceán hajtja, és a part menti szárazföldek szezonálisan jégmentes területei köré csoportosul. A belső területek talán ritkán lakottak, de a kontinens nem olyan kopár, mint sokan gondolják. Körülbelül 110 őshonos mohafaj és két virágos növény, az antarktiszi szőrfű és a gyöngyvirág él itt. Ezek a növények a viszonylag enyhe Antarktiszi-félsziget mentén virágoztak az elmúlt évtizedekben. Sokkal messzebbre azonban nem mehetnek – már szinte a legdélebbi alkalmas jégmentes talajon is előfordulnak.

Mivel a jégsapkák és gleccserek már visszahúzódnak a félsziget térségében, az őshonos szárazföldi növények és állatok számára előnyös a könnyebben elérhető folyékony víz. Már most kezdjük látni a megnövekedett populációkat, a nagyobb elfoglalt területeket és a gyorsabb növekedési ütemet, a következmények várhatóan csak fokozódni fognak – jelenleg mindent korlátoz a szélsőséges fizikai környezet.

Az őshonos fajok egy része számára végül túl melegnek bizonyulhat, de a következő évtizedekben és évszázadokban a nagyobb kérdés az lesz, hogy érkeznek-e új, jelenleg “nem őshonos” fajok, amelyek erősebb versenytársak az őshonos élőlényeknél.

Antarktiszi inváziók

A sarkvidéki őshonos fajok eleve gyenge versenytársak, mivel olyan környezetben fejlődtek ki, ahol a hideg, száraz körülmények túlélése az elsődleges szelekciós nyomás, nem pedig az egyéb biológiai forrásokból származó verseny. Ha az ember (vagy más, dél felé terjeszkedő vadon élő állatok) új versenytársakat és betegségeket hoz az Antarktiszra, az nagyon komoly veszélyt jelenthet a meglévő biológiai sokféleségre. Egyes őshonos fajok valószínűleg a megmaradt szélsőségesebb régiókba szorulnának, ahol elkerülhetik a konkurenciát, és továbbra is a velük született stressztűrő képességükre támaszkodhatnak.”

A természetes megtelepedés folyamatát – amely az Antarktiszon ma is érvényesül – és az “idegen” fajok emberi közvetítéssel történő áthelyeződésének folyamatát szoktuk szétválasztani. Az Antarktisz térségére vonatkozó legjobb rendelkezésre álló adatok néhány szubantarktiszi szigetről származnak, ahol úgy tűnik, hogy az ember sokkal több sikeres gyarmatosításért volt felelős, mint a természet. Valójában az elmúlt évszázadok során, amikor az ember kapcsolatba került a régióval, 200-300 fajt hoztunk be, szemben a mindössze két-három ismert természetes betelepüléssel.

A szigetek és az Antarktiszi-félsziget között pingvinek, fókák és repülő tengeri madarak mozognak, tehát van lehetőség némi természetes megtelepedésre. A vándormadarak rendszeresen megfigyelhetők a szubantarktiszi területeken, sőt a félsziget mentén is, és némelyikük sikeresen telepedett meg (például a Macquarie-szigeten élő sztárok, vörösbegyek és tőkés récék).

A vándorló madarak, mint például a szkukák és sirályok, amelyek vonulásuk mindkét végén időt töltenek a szárazföldön, fontos természetes vektorai lehetnek a gerinctelenek, növényi magvak és spórák, valamint mikrobák jégmentes Antarktiszra történő átvitelének. Fontos, hogy a madártelepek ürülékkel, tojáshéjjal és tetemekkel termékenyítik meg a környező sziklákat és talajt. A tengeri madárkolóniák közelében virágzik a növény- és állatvilág, amit ez a gazdagodás elősegít.

Mégis nehéz megjósolni, hogy az antarktiszi olvadás mit jelentene az egyes fajok számára, nem is beszélve az egész ökoszisztémákról. Vegyük például a pingvineket – ők már túlélték a korábbi jégkorszakok közötti visszahúzódásokat, de csökkentett populációmérettel. Ezúttal valószínűleg a tengeri jégtől jobban függő Adélie- és császárpingvinek száma csökkenne, míg a kevésbé jégtől függő fajok, például az úszólábúak és az állkapcsos pingvinek jól járnának. Valójában már van némi bizonyíték arra, hogy a császárpingvinek küzdenek (bár az is lehet, hogy alkalmazkodnak és megtanulnak kivándorolni).

Az a tény azonban, hogy a halfélszigeten a halevő nemes pingvinek száma növekszik, míg az adélie és az állkapocspingvinek (mindkettő krillevő) nem teljesítenek olyan jól, arra utal, hogy a zsákmány elérhetőségének nagyobb szerepe lehet a jégtakarónál. A nagyszabású környezeti változások ökoszisztéma- vagy táplálékhálózati szintű hatását nehéz megbecsülni – ez egy összetett folyamat, amely kétségkívül váratlan eredményeket hozhat.

A szubantarktiszi szigetek tele vannak az ilyen váratlan hatások példáival. A múltban sertéseket, kutyákat, macskákat, juhokat, rénszarvasokat és nyulakat hoztak be szándékosan, gyakran pusztító következményekkel. A patkányokat és egereket például a fókavadászok és bálnavadászok véletlenül hozták be Dél-Georgiára és más szigetekre, és megtizedelték a tengeri madárpopulációkat. A közelmúltban indított irtási kampány sikeresnek tűnik, és a cickányok, kacsák és kis tengeri madarak a helyreállás néhány azonnali jelét mutatják.

A nem őshonos macskák eltávolítása a Macquarie- és a Marion-szigetekről hasonlóan segített az őshonos tengeri madaraknak, bár az ilyen ökoszisztémákban a reakciók sokkal összetettebbek és kiszámíthatatlanabbak lehetnek – a macskák eltávolítása a Macquarie-szigetekről a betelepített nyúlállomány növekedéséhez is vezetett, és jelentősen megnövelte az érzékeny őshonos növényzet károsodását.

Az antarktiszi biodiverzitás sokkal összetettebb, mint azt általában feltételezik, akár 15 különböző biogeográfiai régióval, amelyek sok millió éven át evolúciósan elszigeteltek voltak. Az ember jelenti a legnagyobb veszélyt, nemcsak az új fajok behurcolása, hanem az “őshonos” fajok Antarktiszon belüli régiók közötti mozgása miatt is. Ez még károsabb lehet, mivel ezek az őshonos fajok már előre alkalmazkodtak a sarkvidéki élethez.

Az Antarktiszra látogatókra egyre szigorúbb biológiai biztonsági intézkedések vonatkoznak, de a véletlen behurcolások továbbra is előfordulnak, gyakran a tudósoknak szánt élelmiszerszállítmányok révén. A tengeri és szárazföldi jég változásai befolyásolják az új területekre való bejutást, így csak a növények és gerinctelenek inváziójának növekedésére számíthatunk, hacsak nem lesz hatékonyabb a biológiai biztonság.

Bár felmerülhetnek költségkérdések, nem szabad elfelejteni, hogy a megelőzés mindig jobb – és olcsóbb – lesz, mint az utólagos védekezés és kiirtás, még akkor is, ha ez lehetséges.