The account was previously suspended.

Bipolar disorder. E két szó kimondásakor az első gondolatok, amelyek eszembe jutnak, a bűntudat, a szégyen, a magány és a düh. Amióta az eszemet tudom, bipoláris zavarral küzdök, és a körülöttem élők is ezzel küzdenek. Azért mondom, hogy a körülöttem lévők, mert a bipoláris zavar nem csak egy egyirányú diagnózis. Mindenkire hatással van körülötted, különösen a szeretteidre.

Kerestem egy szót, amely leírja, milyen érzés bipoláris zavarral élni, és rábukkantam az altschmerzre. Ez nem egészen egy valódi szó, hanem valaki, akit John Koenignek hívnak, egy valódi német szó megváltoztatásával találta ki, ez a valódi szó a weltschmerz. Nincs közvetlen angol megfelelője. A német nyelvben azonban a welt világot jelent, a schmerz pedig fájdalmat, így összetett szóként a kombináció szó szerinti fordításban azt jelenti: “világfájdalom.”

Szóval, képzeld el, hogy minden második héten egy világnyi fájdalmat cipelsz, mert ilyen a bipoláris zavarral élni. Az egyik pillanatban úgy tűnik, hogy minden a legnagyobb rendben van, a következőben pedig olyan keményen ledöntik a piedesztálról, hogy úgy érzed, a föld megreped. Mindenben (bármiben) célt, értelmet és békét keres, de ez valahogy mindig elkerüli az embert. Olyan dolgokat vagy lehetőségeket keresel, amelyekről azt hiszed, hogy boldoggá tesznek, de az igazság az, hogy úgy tűnik, semmi sem tesz boldoggá. És ekkor jelentkezik a bűntudat. Megtalálod ezeket az új és izgalmas törekvéseket, hogy betöltsd ezt az állandóan benned lévő űrt. Azt gondolod, erre van szükségem, ezt kerestem, de aztán történik valami. Vagy meghiúsulnak a terveid, vagy megváltozik, vagy az elégedettség, hogy a dolgok működnek, rövid életű, és helyébe új változók lépnek, amiket nem terveztél. Ilyenkor csalódottnak, szorongónak és bűntudatosnak érzed magad. Bűnösnek érzed magad, amiért mindenkit a fedélzeten tartasz és izgatottá teszel, amiért elhiteted velük, amit el akarsz érni, mert amikor a mélypontra kerülsz, nem értik meg. Hogyan is érthetnék? Hogyan lehet valaki depressziós és csalódott, ha pontosan azt kapta, amit akart?

Ez a betegséggel járó hullámvasút, és ez a sötét igazság, a sötét hely, ahol az elmém lakik; úgy érzem, hogy semmi sem fog boldoggá tenni, vagy segíteni abban, hogy békében érezzem magam. Ezt az állandó szégyent érzem, amiért nem tudom lerázni ezt az üres érzést, annak ellenére, hogy többel vagyok megáldva, mint a legtöbben. A szégyen és a bűntudat, hogy nem lehetek boldog egyedül, nem emberekkel – nem bárhol – ez a legmagányosabb hely. Az emberek dühösek és frusztráltak rám, és azt hiszik, hogy csak kifogásokat próbálok kitalálni (nem olyan nehéz, ugye?). Azt hiszik, hogy lusta vagyok, vagy halogatom a dolgokat, és hogy nem próbálkozom eléggé, de az igazság az, hogy úgy érzem, megrekedtem. Ha találok egy lehetséges eszközt, amivel pozitívan és produktívan tölthetem az időmet, akkor vagy gyorsan elveszítem az érdeklődésemet, vagy valahogy kiderül, hogy megint csak nem ez az a jelkép, ami nyugalmat biztosít számomra. A szomorú az (és ez az, amikor dühös leszek), hogy úgy tűnik, semmi sem hozhat nekem békét. Csak aludni szeretnék, mert ez az egyetlen idő, amikor nem vagyok bezárva ezekbe a sötét helyekre.

Úgy érzem, hogy mindent teljes gőzzel megtapasztalok az életből. Néha úgy érzem, mintha magamba szívnám ennek a világnak minden egyes centiméternyi fájdalmát és zavarait, és nem kapok levegőt. A szívem és a gondolataim száguldani kezdenek, és úgy érzem, hogy szó szerint nem bírom elviselni az életet. A sötétség felemészt engem. Megtanítottam magam arra, hogy “kigondoljam” magam ebből a sötétségből, de ez rövid ideig tart, és hamarosan ismét a komor ruha borul rám. Újra a kiindulóponton találom magam. Ezek a magasságok és mélypontok kimerítőek, nemcsak nekem, hanem a hozzám közel állóknak is, mert minden második héten más lelkiállapotban vagyok.

Őszintén szólva, így nem lehet élni. Hidd el, én sem akarok, de egyszerűen fogalmam sincs, hogyan találhatnék békét ebben az állandó, folyamatos háborúban.