The Awl, 2009-2018

★★★★ Még a redőnyön keresztül is, a kontaktlencse nélküli szem számára, a világ mindenütt újonnan világosodott – nem eredendően világos, hiszen a hajnal még mindig az enyhe vihar fátyla alatt állt, de egyenletesen világos volt, az ég szürkéskék fénye visszasütött a tetőkről, az erkélykorlátokról és a parkoló autókról. A hó végigrajzolta a még csupasz fák elágazó, szaporodó ágait, szűkülve, mégis kitartva egészen a csúcsokig, és az erkélykorlátok oldalára tapadt, egyelőre. Egyik sem lesz tartós; az utcák és a járdák feketék és tiszták maradtak. A dolgok a megszokott útjukon mozogtak. A pelyhek szinte túl aprók voltak ahhoz, hogy a korai félhomályban külön-külön észrevegyük őket, de eltakarták a folyót, és a várost a közel- és középtávba terelték. Egy függőleges sötét vonal lebegett az égen, mint egy semmire ülő sólyom. A távcsőre volt szükség, hogy kiválassza: Egy víztorony tetején álló középső oszlop volt, amely magára maradt az üres háttérben, mivel az alatta lévő kúpos tető kifehéredett és eltűnt. Évekig a tartály teteje lehetett látható, kikukucskált a lakóház téglalap alakú válaszfalából, észrevétlenül, amíg el nem tűnt. Odakint, miután a világító kék átváltott szürkére, még mindig szépen kavargó kis pelyhek voltak. Negyvenöt perccel később már érezni lehetett őket, de alig látni. A talaj melege a faültetvények körüli alacsony kerítések függőleges cölöpjeit felfelé vitte, és időközönként megolvasztotta a havat a sima, lapos felső korláton, így a megmaradt fehér púpok a város által jóváhagyott “B” típusú fák védelmének mintázatával ritmusban vonultak végig. Egy kis felhőcske megakadt az Empire State Building tornyán, méretet adva a homályos égboltnak. A reggeli havazásnak vége lett volna, de még mindig látszottak apró pelyhek a sötét háttér előtt. A fodrász végigsimította a füle körüli elhanyagolt hajzuhatagot, és amikor a nappali és a bolti fény keveredésében lehullott, egy kis egyértelmű ezüstfolt maradt ott, fényesen és biztosan, mint egy tízcentes. Valaki belépett az ajtón, és a levegő, amely követte őket, gyorsan elűzte a forró törölköző melegét. A Flatiron alatt most már tényleg elállt a havazás, és napsütéses, kék foltok csillantak meg, de hátul, a belvárosban ismét a szürkeség telepedett meg, és néhány újabb apró pehely szállt a levegőben. Az egyik valahogy a flaneling gombjai közé kanyarodhatott, az éles hideg kísérteties pöttyei közé. A fülek közben folyamatosan hűltek. A felgyülemlett hó egy része már lecsúszott, de még mindig ott tapadt a tévé arcán a luxus tetőteraszon. A hópelyhek egy ideig sűrűbben fújtak, aztán alábbhagyott, ahogy kivilágosodott az ég. Amikor ismét besötétedett, ami hullott, esőnek tűnt. Vagy hónak? Az ablakon kidugott kar apró darabkákat fogott ki belőle a csuklóhajlatban – valamiféle szemcséket, amelyek inkább hóra hasonlítottak, de egyenesen hullottak lefelé. Végül ez is elszállt. A fák elvesztették vonulataikat, és a luxus tetőterasz bútorai, fehér borításuk lekopva, törmelékként hevertek szétszórva. A víztorony teteje ismét sötét volt, egy utolsó fehér csíkkal. Egy fém szellőzőnyílás széle csillogott, és az ablakok fényes foltokat vetettek a szomszédos téglákra. Minden egyes szökevény fényfoszlány az utolsó lehetett. Egy napsugár megcsillant a szomszéd erkélyének göröngyös jegén, átvágott a nappalin, és a gyerekek emeletes ágyának legbelső sarkába csapódott. Megvilágította az irattartó szekrény üres oldalán rendezetlenül álló mágneses szavakat: “ő majd úgy akar minket, mint a nap”. Ez a sugár elvékonyodott, ahogy a nap egy felhőfolt mögé kezdett ereszkedni. A felhő alatt nem messze lent a folyón az új tornyok vártak a sorukra, hogy kikapcsolják. A naplemente színtelen és homályos volt. Volt fény, aztán elsötétült. A gyerekek beállították az ébresztőórát: a következő napfelkelte előtt fenn lesznek, hogy megnézzék a holdfogyatkozást.