The Gilder Lehrman Institute of American History Advanced Placement United States History Study Guide

1860-ban James Parton életrajzíró arra a következtetésre jutott, hogy Andrew Jackson “a törvényt legjobban megtagadó, törvénytisztelő polgár” volt. Egy ilyen kijelentés nyilvánvalóan ellentmondásos. Mégis pontosan megragadja a híres vagy hírhedt Jackson lényegét. A hetedik elnök kétségkívül az ellentmondások embere volt. A történészek a mai napig nem tudtak elfogadott következtetésekre jutni jelleméről vagy a nemzetre gyakorolt hatásáról. Vajon, ahogy Robert Remini több mint egy tucat könyv oldalain keresztül érvelt, ő volt-e a nagyszerű vezető és a kibontakozó tömegdemokrácia szimbóluma? Vagy Jackson csupán egy dicsekvő zsarnok volt, akinek nem volt elképzelése a nemzetről, és saját érzékeny büszkeségére reagált, ahogy azt Andrew Burstein és mások állították?

Sok mindent meg lehet nézni Jackson életében, amikor következtetéseket próbálunk levonni. Különösen a törvényhez és az alkotmányhoz való viszonya nyújt jelentős betekintést világnézetébe. Legyen szó a hadiállapot törvénytelen kihirdetéséről New Orleansban, a spanyol Florida megszállásáról és a brit állampolgárok kivégzéséről, a szövetségi betétek eltávolításáról az Egyesült Államok Bankjából, vagy a Legfelsőbb Bíróság hatáskörének megkérdőjelezéséről a Worcester kontra Georgia ügyben, Jackson oly módon cselekedett, amely időnként kifejezetten törvénytelen volt, de támogatói mégis széles körben úgy üdvözölték, hogy a nemzet érdekeit szolgálta. És mielőtt arra a következtetésre jutnánk, hogy ez a támogatás a saját Demokrata Pártja által nyújtott pártpolitikai ugratás volt, nem szabad elfelejtenünk, hogy a történészek és jogtudósok mind a mai napig birkóznak Jackson meggyőződésének és tetteinek nagyobb ideológiai és alkotmányos jelentőségével. Egy dolog biztos: Jackson nem kételkedett abban, hogy túllépjen a törvényen, még az alkotmányon is, amikor úgy vélte, hogy a nemzet túlélése ezt megköveteli. Ráadásul ez a nézőpont a 9/11 utáni Amerikában továbbra is a vita középpontjában áll. Az alapvető kérdés továbbra is fennáll – megszegheti-e egy vezető a törvényt annak érdekében, hogy végső soron megmentse azt és a nemzetet?

Andrew Jackson hírnevét az 1814-es és 1815-ös New Orleans-i csata hozta meg, ahol gyakorlatilag csapata veszteségei nélkül szétverte a tapasztalt brit hadsereget. A győzelem országos hírnévre és végül az elnöki székbe repítette a tábornokot. Ennek a győzelemnek a felszíne alatt azonban fenyegető, alkotmányosan kényes kérdések húzódtak meg, nevezetesen a habeas corpus felfüggesztése és a hadiállapot kihirdetése Jackson által. Az elsőt az Alkotmány engedélyezte, de a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy csak a Kongresszus függesztheti fel az iratmeghagyás kiváltságát, amely lehetővé tette a bíró számára, hogy “testet állítson” a bíróság elé, így lehetetlenné téve, hogy a letartóztató hatóság (a rendőrség vagy a katonaság) határozatlan ideig fogva tartson egy személyt anélkül, hogy vádat emelne. Jackson mégis felfüggesztette a végzést, és még tovább ment a hadiállapot bevezetésével, amely megszüntette az összes polgári hatóságot, és a katonaságot helyezte ellenőrzés alá. A törvény teljes mértékben törvénytelen volt. Az alkotmányban nem létezett olyan rendelkezés, amely felhatalmazta volna egy ilyen rendelet meghozatalát. A bökkenő az volt, hogy a hadiállapot megmentette New Orleanst, és maga a győzelem megmentette a nemzet büszkeségét. Az 1812-es háború során több éven át tartó lehangoló katonai összecsapások és a nemzet fővárosának 1814 nyarán történt porig égetése után senkinek, különösen Madison elnöknek nem volt kedve kivizsgálni, nemhogy megbüntetni a győztes Jackson tábornok törvénytelen magatartását. Így Jackson két maradandó meggyőződéssel távozott az eseményből: az egyik, hogy a győzelem és az általa keltett nacionalizmus védte tetteit, még ha azok törvénytelenek is voltak; a másik pedig, hogy azt tehet, amit akar, ha úgy ítéli meg, hogy az a nemzet érdekeit szolgálja.

Jackson meggyőződése csak három évvel később, 1818-ban lépett életbe, amikor a fékezhetetlen tábornok a Georgia határának védelmére adott parancsát túllépve átkelt a spanyol Floridába, ahol két várost megszállt és kivégzett két brit állampolgárt, mert hadat üzent az Egyesült Államoknak. Jackson tettei ismét megkérdőjelezhetőek, ha nem egyenesen törvénytelenek voltak. Lényegében a kongresszus jóváhagyása nélkül indított háborút Spanyolország ellen, parancsnokként túllépte a saját határait, és két embert rövid úton kivégzett, ami könnyen jogi és katonai nehézségeket okozhatott volna Nagy-Britanniával és Spanyolországgal szemben. Jackson magatartását azonban ismét sokan, köztük ő maga is, a nemzet szükséges védelmének tekintették. A spanyolok semmit sem tettek annak érdekében, hogy megakadályozzák a fosztogató szeminol indiánokat abban, hogy átlépjék a határt és megtámadják az amerikai farmokat. Ezért John Quincy Adams külügyminiszter, Monroe elnök kabinetjének egyetlen olyan tagja, aki támogatta Jacksont, nemzeti önvédelemként indokolta a tábornok akcióját. Adams arra használta fel az incidens miatti felzúdulást, hogy meggyőzze Spanyolországot, hogy adják el Floridát csekély 5 millió dollárért.

Azzal ellentétben, hogy Jackson New Orleansban hadiállapotot rendelt el, a Kongresszus megvitatta Jackson gazemberi viselkedését Floridában, Henry Clay pedig bejelentette, hogy a tábornok “katonai főnök” és veszélyes a fiatal köztársaságra. Bár a törvényhozók vitatkoztak az ügyön, semmi jelentős eredmény nem született, kivéve, hogy Jackson egyre inkább polarizáló figurává vált, különösen politikai törekvései miatt. Amikor 1824-ben elindult az elnökválasztáson, a kritikusok szidalmak özönét zúdították rá, amelyek nagy része a törvénytelen életmódjára irányult. Jackson kénytelen volt reagálni, és kifejezetten az alkotmánysértéseivel kapcsolatban nyilatkozott. Megjegyezte, hogy a nemzet egy része úgy vélte, hogy ő “a legveszélyesebb és legszörnyűbb ember. . és hogy képes vagyok megszegni, & lábbal tiporni az ország alkotmányát, olyan gondtalan & nemtörődöm közömbösséggel, mint ahogyan valamelyik háztáji vadászunk, ha hirtelen Nagy-Britanniába kerülne, megszegné a vadászati törvényeket”. Folytatta: “gyakran volt sorsom olyan kritikus helyzetekbe kerülni”, amelyek “arra kényszerítettek, hogy megszegjem, vagy inkább eltérjek az ország alkotmányától; de egyetlen későbbi időszakban sem okozott ez nekem egyetlen fájdalmat sem, mert úgy hiszem, ahogy most, & akkor is hittem, hogy e nélkül sem magam, sem a rám bízott nagy ügy biztonságát nem lehetett volna elérni”.”

Jackson ideológiai meggyőződése a törvény és az alkotmány rugalmas természetéről a még mindig fiatal nemzetet fenyegető veszélyekkel szemben számos későbbi jacksonista csatában is megmutatkozik. Amikor Jackson elnök 1832-ben szembeszállt az Egyesült Államok Bankjával, ezt azzal a meggyőződéssel tette, hogy az a nemzet gazdasági biztonságát fenyegető korrupt költségvetési szörnyeteg. Nemcsak megvétózta a bank újbóli alapítását, ami a legfőbb végrehajtó hatalom jogán járt volna, hanem még tovább ment, és a szövetségi betéteket még azután is eltávolította, hogy a Kongresszus biztonságosnak ítélte azokat. Jackson áthelyezte az egyik pénzügyminisztert, egy másikat pedig elbocsátott, hogy biztosítsa a betétek eltávolítását. Tettei megkérdőjelezhetőek, ha nem teljesen törvénytelenek voltak, és a szenátus a naplójában tett feljegyzéssel elmarasztalta. Támogatás hiányában nem kíséreltek meg vádemelést.

Más jogi konfliktusok is felszínre kerültek. Jackson állítólag szembeszállt a Legfelsőbb Bírósággal a Worcester kontra Georgia (1832) ügyben, és bejelentette: “John Marshall meghozta a döntését, most hadd érvényesítse azt”. Az ügy Georgia azon kísérlete körül forgott, hogy az állami törvényeket a cseroki földekre is alkalmazzák. A bíróság Georgia erre vonatkozó jogköre ellen döntött, és az indiánok eltávolítása mellett elkötelezett Jackson állítólag kihívta Marshallt. Bár kevés bizonyíték támasztja alá a fenti idézetet, ez mindenképpen Jacksonra vall. Mindazonáltal az ügy nem igényelt semmit Jacksontól, és végül peren kívül rendezték. Az azonban tény maradt, hogy ebben az ügyben és a McCulloch kontra Maryland (1819) ügyben, amikor kimondták, hogy az Egyesült Államok Bankja valójában alkotmányos, Jackson kétségbe vonta a Bíróság mint végső döntőbíró tekintélyét. Elnökként Jackson úgy vélte, hogy az alkotmányosság megítélésének jogköre megegyezik a Legfelsőbb Bíróságéval.

Jackson az amerikai indiánokkal kapcsolatos nézetei is megkérdőjelezték a törvényt. A szerződések szuverén nemzetek közötti jogi megállapodások voltak és maradtak. Jackson azonban nem volt hajlandó elhinni, hogy az indián törzsek szuverének, ezért az indiánszerződéseket abszurditásnak tekintette. Végül számos törzset, a leghírhedtebbek közül a cherokee-kat, erőszakkal kitelepítette otthonukból. A könnyek ösvénye Jackson egyik leghírhedtebb öröksége. Még a kitelepítés és a törzsi szuverenitás kérdései is beleillenek Jackson nemzetbiztonsági és állami szuverenitással kapcsolatos meggyőződésének tágabb kontextusába. A tábornok felemelkedését a határvidéken indiánharcosként elért sikereinek köszönhette. Mindig is – és bizonyos mértékig jogosan – úgy tekintett az amerikai indiánokra, mint a telepesekre jelentett komoly fenyegetésre. Elnökként Jackson megértette a déli államok érzéseit és azt a felfogásukat, hogy a szuverén államokon belül, mint például Georgia, nem lehet államokat létrehozni. Mindez természetesen az amerikai őslakosok kisajátításának és a föld jogos birtoklásának nagyobb kérdése körül forgott. Ez az ideológiai – és bizonyos mértékig jogi – kérdés máig megoldatlan maradt.

Jackson életének és pályafutásának számos más eseménye is feltárja a joghoz és az alkotmányhoz való viszonyának természetét: az a tény, hogy ügyvédként párbajozott; a Nullifikációs válság során tanúsított magatartása; és az, hogy elnökként nem tartotta be az abolicionista propaganda postai kézbesítésére vonatkozó szövetségi irányelveket. A legtöbbjük beleillett a kötelességről, a becsületről és az Unió szentségéhez szükséges dolgokról alkotott tágabb felfogásába. Jackson ideológiája ma is ugyanolyan ellentmondásos, mint a saját korában volt. Kevés egyszerű válasz létezik. Mégis ez teszi Jackson nézeteit és magatartását ma is oly aktuálissá. Amikor Jackson történetét ismertetik a diákokkal, a diákok mindig megosztottak abban a kérdésben, hogy jogos volt-e a magatartása, függetlenül a jogszerűségtől. Ebben az értelemben Jackson továbbra is fontos gondolatforrásként szolgál, amikor arról gondolkodunk, hogy Amerikának hogyan kellene és hogyan nem kellene cselekednie a nemzetbiztonsági kérdésekben.

Matthew Warshauer a Central Connecticut State University történészprofesszora, az Andrew Jackson in Context (2009) és az Andrew Jackson and the Politics of Martial Law című könyvek szerzője: Nationalism, Civil Liberties, and Partisanship (2006).