Indigó: A varázslatos kék festék története és jelene – Amberoot Indigó: A varázslatos kék festék története és jelene: A varázslatos kék színezék története és jelene

Az indigó – a ragyogó természetes kék színezék, amelyet az emberiség történelme során mindig is használtak – régóta lenyűgözött. Ennek a színnek a szépsége és a hagyományos textíliákban való felhasználása világszerte különleges vonzerővel bír. Számomra ez a vonzalom pusztán esztétikai jellegű. Az indigót olyan gyönyörűen használják a hagyományos textíliákban. De amint elkezdtem elmélyedni az indigó történetében (e cikk megírása céljából), rájöttem, hogy sokkal többről van szó, mint ami látszik. Az indigó történelmével érdemes megismerkedni, kezdve a szinte mágikus tulajdonságaitól kezdve a rabszolgaságban és a gyarmatosításban betöltött központi szerepén át egészen a fenntartható divatban való újbóli megjelenéséig.

Az indigót tartják a világ legrégebbi textilfestékének

Egyiptomban, Indiában és Kínában több mint 4000 évvel ezelőttről vannak korai régészeti leletek. De úgy vélik, hogy az indigó története már a neolitikumba nyúlik vissza. Bár a kék szín sok esetben előfordul a növényvilágban, általában a virágokban és a bogyókban, a legtöbb természetesen előforduló kék növény-anyag nem alkalmas festésre. Néhányat fel lehet használni némi szín előállítására (élelmiszerekhez vagy textíliákhoz), de a kék szín nem tartós. Az indigó viszont az egyetlen természetes forrása a tartós kék színnek a textíliák számára. Az indigó szín azonban nem fordul elő a természetben. A növények, amelyekből az indigót nyerjük, nem mutatnak kék színt leveleikben, szárukban vagy virágaikban. Az indigó színt inkább bizonyos növényfajták leveleinek erjesztésével érik el, hogy indigófestéket hozzanak létre. Ezen a videón megnézheti azt is, hogy egy indiai farmon hogyan állítanak elő természetes indigófestéket hagyományos módon.

A természetes indigófesték előállítása hihetetlenül bonyolult

A kék festék előállításához nagyon precíz kémiai folyamatok szükségesek az indigó növények leveleinek erjesztéséhez. Továbbá, ellentétben más textilfestési eljárásokkal, a szövet nem kékül meg a festőedényben. A levegőnek való kitettség szükséges ahhoz, hogy a száradó, festett szövetdarab lassan sárgából zöldre, majd mély sötétkékre változzon. De ez a folyamat is nagyon törékeny, és képzett kézművesre van szükség az indigófestés sikerének biztosításához. A túl sok vagy nem elég erjedés, vagy a nem megfelelő hőfok tönkreteheti az egész festéktételt.

A szükséges szakértelem és magának a festéknek a szokatlan tulajdonságai miatt az indigófestést varázslatos tulajdonságai miatt világszerte számos hagyományos indigós textilközösségben tisztelik. Indonézia egyes részein például az indigófestést szent folyamatnak tekintik, amelyben csak nők vehetnek részt. Az anyák hagyományosan megtanítják a festési folyamatot a lányaiknak. Bár érdekes módon a homoszexuális férfiak esetében kivételt tettek.

Az indigó iránti vágy hajtotta a gyarmatosítást, a rabszolgaságot és a kizsákmányolást

A kémiai festékek megjelenése előtt az indigófestést egész Európában, Afrika nagy részén, a Közel-Keleten, Ázsia nagy részén, valamint Dél- és Közép-Amerikában gyakorolták. Az indigófesték előállítására használt európai növény – a gyapjú – jóval gyengébb színt adott, mint a többi indigótermelő régióban termő növény. Emiatt az európai gyarmatosítás által ösztönzött kereskedelem hamarosan tönkretette a helyi európai festőipart. A 17. század bizonyos pontjain az indigófesték (főként az Indigofera Tinctoria nevű növényből) volt a legértékesebb importáru Európába.

Indigóültetvényeket létesítettek a britek Indiában és Dél-Karolinában, a franciák Louisanában és Nyugat-Indiában, a spanyolok Guatemalában, a hollandok pedig Kelet-Indiában. Alapvetően bárhol, ahol az indigót hagyományosan használták, a gyarmatosító hatalom igyekezett hasznot húzni az indigó iránti fellendülő keresletből. Nyugat-Afrikában az indigótextíliákat olyan értékesnek tartották, hogy valutaként cserélték el őket. Valójában a hagyományos ázsiai indigótextíliákat az európai hatalmak Nyugat-Afrikába szállították, és rabszolgákra cserélték őket, akiket aztán indigóültetvényekre szállítottak dolgozni. A gyarmatokról származó festékanyagot aztán Európába szállították. A festék globális története tehát a rabszolgaság, a kizsákmányolás és a gyarmatosítás folyamataihoz kötődött. Ami egykor tisztelt anyag volt, számtalan ültetvényes és rabszolga számára vált a nyomor forrásává. Egy 1848-as kommentátor, E. De-latour megjegyezte: “Egy láda indigó sem jutott el Angliába anélkül, hogy ne lett volna emberi vérrel megfestve.”

A szintetikus indigófesték szinte teljesen kiirtotta a természetes festési hagyományokat. Vajon ez hamarosan megváltozik?

A természetes indigófesték csak akkor veszített jelentőségéből, amikor Adolf von Baeyer német vegyész 1897-ben szintetizálni tudta a színt. Egy évtizeden belül tönkretette az indiai indigótermesztő ipart. Bár ez enyhíthette az ültetvényeken dolgozó munkások emberi szenvedését, új szenvedéshez vezetett a mérgező kémiai festékeknek kitett munkások számára.

A szintetikus indigófesték a fúrással – a kőolaj kitermelésével – kezdődik. Ezután nagy hőnek, nagy energiájú körülményeknek vetik alá, hogy alkotó molekuláira bontják. Az egyiket, az úgynevezett benzolt izolálják, majd összekeverik egy sor más vegyi anyaggal, köztük cianiddal és formaldehiddel. Ez a folyamat ammóniát termel mellékgázként.

A természetes indigóhagyományokat megőrző vagy felelevenítő néhány nagyobb vállalat közül a The Colours of Nature és a Stony Creek. A Stony Creek előremutatóan állítja elő a konzisztens, azonos kék színű tételeket az ipari méretű festéshez, és bevonja a dohánytermesztőket, hogy helyette természetes indigót termeljenek az USA talaján. A The Colours of Nature emellett a szódabikarbóna helyett magas lúgtartalmú szappannal kezeli a fonalat, és ami a legfontosabb, minden egyes fázisban kezeli a vizet, és újrahasznosítja azt mezőgazdasági felhasználásra.

Az indigóval hagyományos módon festő kézművesek még mindig megtalálhatók Ázsiában, Afrikában, a Közel-Keleten, valamint Közép- és Dél-Amerikában. De még ezek is veszélyben vannak a globalizáció korában, amikor az olcsó ruhagyártás és a szintetikus festékek kiszorítják a munkaigényes hagyományos mesterségeket. Ezeket a hagyományos textilipari készségeket a kihalás veszélye fenyegeti.

A globalizáció azonban lehetőséget nyújt az értékes kulturális örökség megőrzésére is. Egyre több fogyasztó aggódik a szintetikus festékek környezetre és az azokat használó munkások egészségére gyakorolt hatása miatt. Ezek a fogyasztók – mint Önök is, akik ezt a blogot olvassák – azt is megértik, hogy pozitív hatást gyakorolhatnak azzal, ahogyan a pénzüket költik. Egyre több divatipari szociális vállalkozás és szociálisan gondolkodó divatmárka szolgálja ki ezeket a fogyasztókat, miközben gazdasági lehetőséget biztosítanak a hagyományos indigófestés és a textilművesség megőrzésére.

Itt az Amberootban gyönyörűen megmunkált ruhadarabok kis választékát találja, amelyek hagyományosan festett indigó textíliákból készültek. Arra bátorítjuk Önt, hogy nézze meg saját szemével, és győződjön meg arról, hogy miért imádták ezt a gyönyörű festéket az idők során. Az alábbiakban csak néhány természetes indigóval festett ruhadarabot mutatunk be.

Honnan ered a “kékgalléros munkás” kifejezés? Az indigót a textíliák egész sorának festékeként nagyon kedvelték – a finom selyemtől a strapabíró farmerekig. Ez az egyetlen növényi alapú festék, amely képes tartósan rögzített színt létrehozni a pamut és a len felületén. Az indigófesték olyannyira elterjedt volt, hogy innen származik a “kékgalléros munkás” kifejezés is, a gyárak és a munkások által viselt, indigóval festett, strapabíró pamut után!

kolonizáció | etikus kereskedelem | egészségügyi problémák | természetes színezékek | mérgezések | szennyezés