Amondi vízlábnyom, új perspektíva
Mi jut először eszedbe, ha mandulát hallasz? Szinte mindig ugyanaz a megjegyzés … “a mandula sok vizet használ”. Miért tudjuk mindannyian, hogy egy mandula előállításához körülbelül egy gallon vízre van szükség, de senki sem tudja, hogy mennyi víz kell más növények, egy uncia marhahús előállításához, hogy a szőlő és a fiatal mandulafák sokkal kevesebb vizet használnak, mint a lucerna Kaliforniában, vagy hogy mennyi vízre van szükség egy kilowattóra áram előállításához vagy a Google adatközpontjainak hűtéséhez?
Majd 2014 és 2015 között egy cikksorozat hívta fel a figyelmet a mandula vízigényére. 2014 volt az az év is, amikor a kaliforniai aszály a 2017-ig tartó rendkívüli kategóriába lépett. Az alábbi ábrák azt mutatják, hogy a Google keresési érdeklődés a mandula vízigénye iránt 2014 elején megugrott. Ez a kiugrás nem sokkal azután történt, hogy a Mother Jones és számos más hírügynökség cikkeket tett közzé a mandula vízfelhasználásáról. Lehetséges, hogy ezek a cikkek vésték be az emlékezetünkbe, hogy egy mandula termesztéséhez egy gallon vízre van szükség (az Almond Board szerint valójában 3 gallon vízre van szükség, ha az esőből és más forrásokból származó vizet is beleszámítjuk). Ahogy az aszály véget ért, a vita lecsendesedett, a Google-keresések is lecsillapodtak erre a témára. Átfogó megoldás nélkül azonban ez a vita továbbra is fel fog támadni, valahányszor aszályos időszak következik, és az a növény lesz a következő célpont, amelyiknek éppen akkor a leggyorsabban növekszik a területe.
Abban mindannyian egyetértünk, hogy a mandula, mint minden más termény, vizet használ (pontosan 1-3 gallont egy mandulára, héjával és héjával együtt). A mandula állandó növénykultúra, nagy kezdeti költségekkel. Ezért a mandula ültetése a jövőbeni vízigényt rögzíti, ami további vitákat okozhat a többi érdekelt fél között. Végül pedig a világ mandulájának 80%-át Kaliforniában termesztik, és a mandula nagy részét exportra szánják. Ezen okok bármelyike önmagában is elég ahhoz, hogy a mandula könnyű célponttá váljon, különösen, ha egy rendkívüli aszályos időszakban a piaci kereslet és a bevétel növekedésével párosul.
A kérdés nem az, hogy a mandula több vagy kevesebb vizet használ-e, mint más tevékenységek Kaliforniában. Az igazi kérdés az, hogy mennyibe kerül a tápláló élelmiszerek termesztése, és hogyan lehet minimalizálni a környezeti és társadalmi költségeket. Mert élelemmel kell ellátnunk növekvő népességünket, védenünk kell környezetünket, és gazdasági jólétet kell teremtenünk helyi mezőgazdasági közösségeink számára. Amíg van piaci kereslet a mandula iránt, a termelők továbbra is termeszteni fogják a mandulát, és a leghatékonyabb éghajlaton fogják termeszteni. Ez a hely történetesen a világ vízhiányos területein van, mint például Kaliforniában, Ausztráliában, Spanyolországban, Iránban és Marokkóban.
A megoldás nem az, hogy a termelőknek fel kell hagyniuk a mandulatermesztéssel (vagy bármely más kultúrával), hanem az, hogy azonosítják a legtermékenyebb termőterületeket, és a vizet inkább oda irányítják át. Biztosítanunk kell, hogy korlátozott vízkészleteinket a lehető leghatékonyabban használjuk fel, legyen szó akár élelmiszertermelésről, akár zuhanyozásról, akár energiatermelésről. Mindannyian tudjuk, hogy a vízkészleteink korlátozottak, de a mandulaültetvények (vagy bármely más jövőbeli termény) egyre nőnek. Ahhoz, hogy ezt a növekedést fenntarthassuk, folyamatosan növelnünk kell gazdaságaink víztermelékenységét. A többi a fogyasztókon múlik. A fogyasztóknak továbbra is átláthatóságot kell követelniük az élelmiszeripari vállalatoktól, szorgalmazniuk kell egy demokratizált élelmiszerrendszert, szavazniuk kell a dollárjaikkal, jutalmazniuk kell a fenntartható termesztőket, és ösztönözniük kell másokat, hogy kövessék példájukat.