Amy Schumer Knows She’ll Make More Mistakes. But She’s Ready to Listen and Learn
Amy Schumer a férfi tekintetről írta egyetemi szakdolgozatát. Tizenöt évvel később nehezen tudja felidézni a részleteket. Vajon a témái között szerepelt Madame Bovary is? Some Like It Hot? A részleteket félretéve, azóta is a nőiesség hullámvölgyeit vizsgálja komédiáiban, egészen legújabb projektjéig, az április 20-án megjelenő I Feel Pretty című filmig. Schumer egy olyan nőt alakít, aki azt kívánja, bárcsak úgy nézne ki, mint egy szupermodell – és miután egy SoulCycle órán fejsérülést szenved, úgy ébred, hogy azt hiszi, Cindy Crawford kinézete van. Az újdonsült önbizalma lehetővé teszi számára, hogy bizonyos szempontból felvirágozzon, de emiatt el is veszíti szem elől önmagát. Schumer ezt a beképzelt hencegést remekül játssza el komikusan, és a filmet komoly válasznak tekinti arra a szűnni nem akaró felfogásra, hogy a nők a fizikai szépségben próbálják megtalálni az önértékelésüket. “Én mindig is ilyen voltam, 5 évesen csak az egyenlőséget követeltem” – mondja. “Azt hittem, mindent helyre lehet hozni, ha felhívod rá a figyelmet.”
Elmeséli nekem a kis Amy-t egy New York-i szállodai lakosztályban, ahol a fürdőszobaajtó kilincse úgy néz ki, mintha a Metropolitan Museum of Art ezüstgyűjteményébe tartozna. A szoba túloldalán lévő asztalon egy borospohár áll, megmagyarázhatatlanul tele vörös rózsaszirmokkal. Ahogy Schumer fogalmaz: “Ez egy igazi afférhotel”. Amikor megérkezik a Howard Sternnek adott interjú után, lerúgja felhőkarcoló szarvasbőr csizmáját, egy párnára támaszkodik, és – mert csak mi vagyunk, és ezt teszik a nők, amikor a férfiak nincsenek a közelben, hogy felhúzzák a szemöldöküket – kigombolja a nadrágját, a hálaadás utáni vacsora stílusában.
A 36 éves Schumer sűrű éveken van túl. Ő írta és játszotta a 2015-ös Trainwreck című vígjátékot, amiért Golden Globe-jelölést kapott; 2016-ban megjelentette a The Girl With the Lower Back Tattoo című bestsellert; 2017-ben pedig debütált a Broadwayn egy Steve Martin által írt darabban. Mindezek előtt azonban az Inside Amy Schumer című, Peabody- és Emmy-díjas szkeccs-komédia négy évadában a modern női lét gyötrelmeiről adott éles szatirikus véleményt. Egyik legvirálisabb szkeccse, a “Girl, You Don’t Need Makeup” a One Direction “What Makes You Beautiful” című dalát parodizálta. Az eredeti dal állítólag a női szerepvállalásról szól, miközben alattomosan jutalmazza az alacsony önbecsülést. A paródiában egy csapat friss arcú srác arra biztatja Schumert, hogy távolítsa el az összes sminkjét, majd az eredményt látva meggondolják magukat: “
Az Abby Kohn és Marc Silverstein által írt és rendezett I Feel Pretty olyan, mintha egy olyan előadóművészre szabták volna, aki éveken át vizsgálta a testképét. “Szeretném, ha a közeljövőben eljöhetne az az idő, amikor nem lesz különlegesség, ha egy magazinban 4-es méret felett van valaki, vagy színesbőrű nő” – mondja. (2016-ban a Glamour szerepeltette őt egy plus size divat különszámban; a közösségi médiában azt írta, hogy nem szóltak neki a témáról.) Amikor a karaktere megtanulja a nehezen megszerzett leckét arról, hogy miben rejlik az értéke (tipp: nem a külseje), az üzenetet gyorsan átveszi a cég, amelynek dolgozik, hogy sminket adjon el. Ha néhány nézőt elriaszt ez a márka által vezérelt felhatalmazás, Schumer megérti. Ő maga is viccelődött már a múltban a Dove-ról, amelynek “Real Beauty” kampánya, amelyben hétköznapi nők szerepelnek, szerinte arra megy ki, hogy “hátba veregetik magukat, hogy ‘El tudod hinni, milyen bátrak vagyunk, hogy ezeket a kibaszott kukásautókat kitesszük a tévébe?'”
“Ez nem egy tökéletes film” – mondja az I Feel Pretty-ről, amelynek ő is producere volt. “Jó lett volna, ha az én szerepemet egy színesbőrű nő játssza, és több transznemű ember szerepel benne, több fogyatékkal élő ember”. Újraigazítja maga mögött a párnát. “De ez egy lépés a jó irányba, remélem.”
Pár nappal korábban, a Greenwich Village-i Comedy Cellarban Schumer színpadra lép, és “nagyon híres modellként” mutatkozik be a közönségnek. Tetőtől talpig fekete New York-i egyenruhát visel, szőke haját vidám lófarokban hátrahúzva, felméri a tömeget, és átdolgozza az életrajzát. “Valójában egy zsák krumplipüré vagyok.” Ahogy Schumer tavaly ősszel Jimmy Kimmelnek elmondta, testének ez a leírása – amely, mint hozzátette, teljesen megkívánta a krumplipürét – egy internetes trolltól származik.
Visszatérve a szállodai lakosztályba, elmondja nekem: “A vicces emberré válás nagy része egy jelentős védekezési mechanizmus volt. A színpadon, különösen nőként, nagyon keménynek kellett lennem. Abban a pillanatban, hogy egy repedést mutatsz, a közönség szó szerint elmehet”. Amikor komikusként kezdte, egyszerűen az volt a célja, hogy nevetésre késztesse, és a pajzán humora – az egyéjszakás kalandok és az internetes pornó – pontosan ezt tette. Végül a komédiára úgy kezdett tekinteni, mint egy lehetőségre, hogy tájékoztassa a közönséget az őt foglalkoztató kérdésekről. Egy író később úgy jellemezte a műsorát, mintha “borotvált répát csempészne a brownie-ba”, emlékszik vissza, és a lopakodó napirend fogalma megragadt benne.
Most azonban jobban érdekli, hogy nyílt napirendekről beszéljen. Három évvel ezelőtt fegyvervédelmi aktivistává vált, miután egy fegyveres tüzet nyitott a Trainwreck című film bemutatóján a laafayette-i Lafayette-ben, megölve két nőt. Része a Time’s Up kezdeményezésnek is, amelyet a hollywoodi szexuális visszaélési botrányok nyomán szerveztek. “Ez a legnagyobb balfasz interjú?” – kérdezi, tudatában annak, hogy monológja a Trump-kormányzat “rémálmáról” (Schumer nyílt Clinton-szurkoló volt) nem az, amit az olvasók várnának napjaink egyik legmegbízhatóbb nevettetőjétől. Annyira el van keseredve a politikai klíma miatt, hogy azt mondja: “kevesebb standupot csinálok, egyszerűen azért, mert ez nem vicces”. Beszélgetésünk egy pontján könnyek szöknek a szemébe.
Tudja, hogy a politikai kérdésekről való beszéd közvetlen hatással van a karrierjére. Ez már korábban is megtörtént, amikor úgynevezett alt-right aktivisták szerveződtek, hogy rosszul értékeljék a Netflix különkiadását. “Lesz egy mozgalom a Redditen, hogy megpróbálják leszavazni a filmet, hogy ténylegesen ártsanak nekem” – mondja. “De nem fogom hagyni, hogy ez lelassítson.” Magára vállalja, hogy leszólja a káros viselkedést, amikor azt látja. Épp a minap javított ki egy férfi interjúztatót, aki “női főnöknek” nevezte őt, és nyugodtan elmagyarázta, hogy inkább csak főnöknek hívják.
Magát is leszólják néha – ez a foglalkozási ártalom egy olyan komikus számára, aki számára kevés téma tiltott. Felidézi egy 2016-os tisztelgését, amelyet Beyoncé “Formation” című dalához készített, amelyet Beyoncé szentesített, és Jay-Z streaming platformján, a Tidalon jelent meg, és amelyet úgy kritizáltak, mint a fehér feministák hangnem nélküli válaszát a fekete női büszkeség himnuszára. “Tudtam, hogy mi a szándékom, de a szándék nem igazán számított, és ez feldühítette az embereket” – mondja. “Azóta sokat tanultam. Nem akarok senkit megbántani… Tényleg egy Long Island-i csaj vagyok, aki csak tanul mindenkivel együtt. Szóval bármi szar is jön ki a számon – és én mindig elcseszem -, csak tudd, hogy a legjobbat próbálom kihozni magamból.”
Az interjúnk után a lift, ami az “affér” szálloda halljába visz minket, megáll, és két öltönyös férfi lép be. Az egyikük háttal áll Schumer arcának, mintha a Kandi kamerából léptek volna elő. “Uram, ez egy kicsit közel van” – mondja határozottan, de udvariasan. A férfi megijed, láthatóan nem tudatosul benne a betolakodás. “Egy kis személyes teret kérek” – teszi hozzá. Nem minden harc a gettysburgi csata. De Schumer számára még az apróságokra is érdemes felhívni a figyelmet.
Ez a TIME 2018. április 23-i számában jelent meg.
Az Eliza Berman címre írjon: [email protected].