Algeciras Revisited: 1906. január 16. – április 7.

1905-ben Európa súlyos diplomáciai válsággal nézett szembe Marokkó miatt. A válság által kiváltott feszültségek valójában olyan jelentősek voltak, hogy a mai napig folyamatosan ezt a válságot emlegetik az 1914-es háború kitöréséhez vezető egyik tényezőként. Annak ellenére azonban, hogy a történészek szinte egyetértenek az “első marokkói válság” jelentőségében, annak békés megoldása az 1906-os algecirasi nemzetközi konferencia révén még mindig kevéssé kutatott téma. Kevés figyelmet fordítottak arra, hogy az európai államok hogyan sikerült ezt a válsághelyzetet fáradságos tárgyalások útján, háború nélkül, sikeresen hatástalanítani. E cikk célja Algeciras újraértékelése a konferencia esettanulmányán keresztül, amely két kulcskérdés szempontjából vizsgálja annak jelentőségét. Először is azt vizsgálja, hogy mit árul el az algecirasi konferencia az 1906-os nemzetközi kapcsolatok rendszeréről. Másodszor azt vizsgálja, hogyan nyilvánult meg a Marokkóval szembeni német imperializmus, és hogy a marokkói esetből levonhatunk-e olyan szélesebb körű következtetéseket, amelyekkel kiegészíthetjük a szélesebb körű történetírói vitát arról, hogy Németország ebben az időszakban követte-e a nemzetközi gyarmati rendszer normáit, vagy szakított velük. A cikk azt állítja, hogy a marokkói gyarmati befolyás megszerzésére tett német kísérlet értékes betekintést nyújt Németországnak a nemzetközi birodalmi rendszerben elfoglalt helyzetébe és a háborút közvetlenül megelőző évek kései imperializmusában betöltött szerepébe. A cikk azzal zárul, hogy bár a nemzetközi rendszer összességében figyelemre méltóan szilárd volt 1906-ban, Algeciras diplomáciai fordulópontot jelentett a német birodalmi politikában, és feltárta a kialakuló európai szövetségi rendszer és a “diplomáciai imperializmus” régebbi rendszere közötti alapvető feszültségeket.”