A Souls játékok végleges rangsora

Mióta az ezoterikus Demon’s Souls szembeszállt a játéktrendekkel, a From Software az akció/RPGS-ek világában az utánozandó aranyszabállyá vált, olyan kietlen hátteret biztosítva, ahol a hajthatatlan kihívások utat engednek a példátlan győzelmeknek. Szóval, hogyan viszonyulnak egymáshoz a játékok? Mindenkinek megvan a maga ízlése és preferenciája, ha Souls címekről van szó, és mindenkinek rengeteg oka van rá. A pokolba is, fel lehet menni a YouTube-ra, és szó szerint órákig tartó diskurzusokat és elemzéseket nézni az egyes játékok apró részleteiről.

A Souls játékok a kihívásról és a diadalról szólnak. Arról szólnak, hogy legyőzzük azt, amit nem lehet legyőzni. Arról szólnak, hogy próbára tedd magad a lehetetlennel szemben, és valahogy mégis sikerül felülkerekedned. Az első, a második, a harmadik és a tizedik alkalom, amikor szétzúznak egy óriás karma alatt, lesújtó; de amikor minden esély ellenére kiharcolod a győzelmet, eldobod a kontrollert és azt kiáltod: “Ma nem, ,” akkor talán megtaláltad önmagad egy darabját ott a hamu alatt. Ez elég mély egy szörnyek legyőzéséről szóló sorozathoz képest, és nagy része annak, ami miatt beleszerettem.

Az alábbi lista az én jelenlegi rangsorom minden Souls. És igen, benne lesz a Bloodborne (ami eléggé Souls játék) és a Sekiro (ami nem az, de azért rangsorolunk, szóval akár be is kerülhet).

Sekiro: Shadows Die Twice

A Sekiro-t nem igazán fair a Souls rangsorába sorolni, hiszen sok szempontból jelentős eltérést jelent, de még mindig sok olyan szerkezeti vázdarabot tartalmaz, amit a From Software tudományossá finomított. Egy törékeny fickó vagy, aki lehetetlen ellenfelekkel száll szembe. Ismerősen hangzik? Elég sok hasonlóság van a Souls címek filozófiájával ahhoz, hogy ezt a játékot is ide soroljam, még ha ez egy tág összehasonlítás is. Ezt csak annyiszor állíthatom, de a Sekiro-rajongók úgyis biztos, hogy utánam jönnek. Újdonság: Az utolsó hely egy From Software-játéklistán még mindig fényévekkel előzi meg a legtöbb játékot nálam.

Mindenesetre én nagyon szeretem a Sekiro-t, de úgy érzem, hogy sok lehetőség és változatosság hiányzik belőle, mint a többi Souls játékból. Akárhogy is akarsz játszani, a kard elsajátításán múlik. Ez félelmetes, mert annyi játék után, ahol a From Software folyton olyan menő parádés dolgokat rakott bele, amiket az emberek nem szívesen sajátítottak el, most egy olyan játékot csinált, ahol a túléléshez tökéletesíteni kellett a parácsolást. A harcrendszer mesteri, és hihetetlen bosscsaták várnak ránk – köztük 2019 legjobb meglepetése. Néhány környezetet és eszközt azonban túlhasználtak, az RPG-elemek és a választási lehetőségek hiánya pedig a 6. helyre rontja kedvenc farkasunkat. Mielőtt az egész internet a nyakamba zúdítaná (márpedig fogom), én mégis 9-esre értékeltem ezt a játékot. Tényleg rohadt jó volt.

A Sekiro: Shadows Die Twice értékelésünket itt olvashatjátok el.

Demon’s Souls

Tudom, hogy sok Souls akolitus imádja ezt a játékot, de valójában ez csak egy nyers koncepcióbizonyítás a többi ötlethez, amit végül a franchise-on belül elsajátítottak. A Tower of Latria és annak bizarr, félelmetes csapdái az egyik olyan pillanat, ahol megcsillan a sorozat atmoszférikus zsenialitása. Nem csupán hátborzongató főnökök sorozata, az olyan találkozások, mint a Maiden Astraea, a szívedbe markolnak, amikor gyilkos csapást mérsz rájuk. A Demon’s Souls nagyszerű, de sok benne a csiszolatlan szikla, amit a későbbi részekben finomítottak. Ne menj el otthonról max fű nélkül. Mindezek ellenére mindenképpen várom a közelgő remake-et – talán még a hatodik archstone-t is hozzáadják majd.

Itt a Demon’s Souls kritikánk.

Dark Souls 3

A Dark Souls 3 talán a legcsiszoltabb a játékok közül, és minden bizonnyal a legjobb bevezető cím. Bár még mindig kihívást jelent, az egyre nehezebb és nehezebb találkozásokhoz való felmenetel inkább egyenes vonalú, és a fogalmak kicsit világosabban vannak lefektetve, mint az előző részekben. A Dark Souls 3 gyönyörű helyszínekkel, nagyszerű főnökökkel, epikus titkokkal és az egész sorozat kedvenc főnökömmel rendelkezik: Sister Friede.

A Dark Souls 3 azonban egy kicsit túlságosan a nosztalgia földjére téved ahhoz, hogy elérje az all-star rangsort, hihetetlenül közel játszik az eredeti Dark Soulshoz néhány inspirációja miatt. Ráadásul egy nagyrészt felejthető darab DLC-t is tartalmaz. Annak ellenére, hogy tartalmaz néhány igazán epikus főnökharcot, rengeteg unalmas havat és idegesítő területet kell bejárni. Mégis, nagyon ajánlom a Dark Souls 3-at, és ez az én személyes választásom a játékosok sorozatba való bevezetésére. Ha túljutsz Iudex Gundyron (és túljutsz, hidd el), akkor máris egy varázslatos világba találod magad.

A Dark Souls 3 értékelését itt olvashatod el.

Dark Souls

A csiszolatlan gyöngyszem: Dark Souls egy csodálatos élmény. Egy játék, amitől egykor a megjelenéskor elpattantam, miután kezdetben a temetőbe tévedtem és többször nekimentem a csontvázaknak, mára az egyik legnagyobb kedvencem lett. A kéznyújtás hiánya és a titokzatosság, ami körülvesz mindent, amit teszel, a zavarodottságból átmegy az intrikába, ahogy végigjárod a kietlen földet.

Ahogy megismered a játék titkait, elkezdesz belemerülni az ezoterikusabb dolgokba, mint például a Ash Lake-ben való bolyongás szórakozásból, vagy a DLC-ben a legendás Artorias és Manus ellen. Bár ezek a főnökök nem hihetetlenül nehezek az utánuk következő titánokhoz képest, Artorias még ma is egy abszolút hihetetlen találkozás. A többi játékhoz hasonlóan a DLC-t sem szabad kihagyni. A játék határozottan küszködik a “harmadik felvonásban” az olyan szörnyű találkozásokkal, mint a Bed of Chaos és az olyan összedobott zónák, mint a Lost Izalith, de az élmény egésze egy olyan utazás, amit érdemes megtenni. Csak ne maradj tovább Blighttownban a szükségesnél.

A Dark Souls kritikánkat itt olvashatod el.

Dark Souls 2

A Dark Souls 2-nek a nagyszerűsége ellenére egy sereg ellenzője van. Akár a fejlesztés és a megjelenés között történt világításváltozások miatt háborognak (korábban több területen is fáklyára volt szükséged, hogy láss), akár amiatt, hogy a tűzvár egy mérges-mocsaras szélmalom-bázis tetején helyezkedik el, akár amiatt, hogy a játékot a “B-Team” készítette, mindig van valami kifogásuk a Dark Souls 2 ellen. Kiderült, hogy a Dark Souls 2-ben mégis van egy dolog, ami miatt érdemes nyafogni, ez pedig az agilitás. A játékosoknak be kell fektetniük néhány stat pontot erre a területre, hogy a játék “úgy érezze” magát, mint a Dark Souls, ami a reakciókészséget és a gurulás-invincibilitási kereteket illeti.

Ezektől eltekintve a Dark Souls 2 egy fenséges gyakorlat, Majula elfeledett partjaitól kezdve a Looking-Glass lovaggal vívott, esőáztatta tetőtéri csatáig. Az olyan funkciók, mint a bonfire aszkéták a challenge zónákig (a bossokról nem is beszélve) őszintén szólva megelőzték a korukat. Bár az összes ilyen játék DLC-je gyakran nélkülözhetetlen kiegészítő, a Dark Souls 2 készlet a legjobbak közé tartozik, epikus összecsapásokkal olyanok ellen, mint Sir Alonne, Fume Knight és Eleum Loyce fagyos, szélfútta bástyája.

A Dark Souls 2 kritikáját itt olvashatod el.

Bloodborne

A Bloodborne a játékmenet, az atmoszféra és minden más között lenyűgöző tökéletesség. A történet és a világ zökkenőmentesen illeszkedik a mechanikába, a Bloodborne az első csapástól a végső csapásig árad az ízléséből. Bár lehet, hogy az egyik legbizarrabb kezdéssel rendelkezik, az elölről jövő nehézség elriaszthatja az újoncokat, mint mindig, a kitartás kifizetődően megtérül. A From Software mindig is kiválóan értett a félelmetes entitások megalkotásához, és a horror játszótere, amivé a Bloodborne válik, hagyja, hogy teljes erőbedobással játszhassanak.

A dolgok hagyományos teremtményjátékként kezdődnek, egy pestis sújtotta földön, amelyet vérfarkasok, ghoulok és más éjszakai gauncták ostromolnak, és az utazás gyorsan egyre furcsább és furcsább lesz, amíg a játékos teljesen elmerül a kozmikus horrorban. Minden karakter és minden találkozás ide tartozik, ahelyett, hogy úgy játszódna, mint a szintek, ahol az ellenségek X, Y és Z helyen vannak elhelyezve. Olyan érzés, mintha nem egy fejlesztő mozgatná a szálakat és helyezne power-upokat a sziklák mögé, vagy hozna létre megoldandó rejtvényeket, hanem te játszod ki a valódi létezésedet ebben a zord és hátborzongató világban.

A fátyol átszúrásától kezdve a Rommal való megrázó csata után az eldritch aberrációk első alkalommal történő szemtanúságáig, ahol korábban mindig is ott voltak, a Bloodborne-ban vadásznak lenni a végső kohézió a játéktervezés minden aspektusa között. Miközben sok olyan aspektust tartalmaz, ami a Souls-t naggyá teszi, a Bloodborne elveti a védekező játékstílust is, és arra kényszeríti a játékost, hogy kilépjen a komfortzónájából, a harc gyakran intenzív agresszióból áll, ami új tétekre emeli a feszültséget. Más szóval, szembe kell nézned a félelmeiddel még akkor is, amikor minden csontod sikít, hogy menekülj a másik irányba a csúszómászó, remegő hústömeg elől az arcodba.

A standard végigjátszás egy dolog, de a DLC kötelező. A The Old Hunters hátborzongató környezetekkel és halálos ellenségekkel teli, emlékezetes főnöki összecsapásokat kínál az epikus fanservice-től az egyik legnehezebb harcig a From játékkönyvében. A Bloodborne nem egy játék, hanem egy élmény, ami felfedezésért könyörög.

A Bloodborne kritikánkat itt olvashatod.