A fiókot korábban felfüggesztették.
Akkor jött az apám.
Apa kevésbé “Édesem, minden rendben, itt vagyok, nincs semmi baj”, mint inkább *megragad a vállamnál fogva* “Minden rendben lesz.”. Ezzel együtt őszinte beszélgetések jöttek arról, hogy ő is élt már olyan fixációkkal, mint az enyémek. Egyszer annyira elfajultak, hogy az év nagy részében tényleg azt hitte, hogy meg fog halni, annyira, hogy erre készült. Több orvoshoz is elment, meg minden. Elfoglalta az életét, és a végén szó szerint semmi baja nem volt. Az agya pokolian regényes. Kezdtem kevésbé elszigeteltnek érezni magam.”
Eljött egy pillanat, amikor sírtam a kanapén – ez volt akkoriban a szokásom. Arról beszélt, hogyan kezeli a saját rögeszméit a mindennapi életében, és milyen belső párbeszédre van szüksége ahhoz, hogy ne fixálódjon. A következő példát hozta fel:
Ő: “Mögötted van egy villanykapcsoló. És abban a pillanatban, amikor megláttam, azonnal rájöttem, hogy a tányér ferde.”
Én: “Nem, egyáltalán nem az. Hol van elferdülve?”
Ő: “Hol van elferdülve?”
Ez:
Én: *majdnem azonnal abbahagyja a sírást* “… A francba. Inkább elfelejtem, hogyan kell lélegezni.”
Ez egy olyan pillanat volt, amikor felszabadultam. Napok óta nem nevettettem meg magam, pedig általában 30 percenként szoktam megnevettetni magam. A gondolat, hogy inkább elfelejteném, hogyan kell lélegezni (amit nem is én találtam ki! Tényleg megtörtént velem!), minthogy azzal foglalkozzak, amivel ő foglalkozott, fergeteges gondolat volt. Később felhívtam erről az anyámat, és megint nevettem azon, hogy milyen viccesnek találtam. Persze nem a fixációin gúnyolódtam. Hanem magamon. Ez egy őszinte értékelés volt, amit tettem. Úgy éreztem, teljesen kiesett a testemből, elárult az agyam, és egy pillanatra képes voltam a kanapé túloldalán apámra nézni, aki folyton viccelődik a rovásomon, és egyből visszavicceltem neki egy mentális betegség tüneteiről, amit mindketten átélünk. Ez volt az a fajta vicc, amit csak olyasvalakivel tudnék megtenni, aki megérti.”
A beszélgetés után mindenféle közös fixációnkról panaszkodtunk, a kedvenceinkről, a legrosszabb dolgokról, amiket az emberek egy beszélgetés során tehetnek, az állandó agyi hangzavarokról és még sok minden másról. Minden egyes példával és viccel újra egyre inkább önmagamnak éreztem magam. Kevésbé éreztem úgy, hogy válságban vagyok. Először éreztem valódi, igazi reményt. Arra gondoltam, ha stand-up komikus lennék, ez a borzalmas élmény legalább végtelen anyagot adna egy olyan szetthez, amelyet csak olyan közönség előtt adhatnék elő, amelynek minden tagja kényszerbeteg. És ez már valami volt.
Ahány giccses idézet van a nevetésről és annak erejéről. Annyi apró könyv, naptár és nyaklánc. Semmi, amit a nevetésről mondanék, nem lenne újdonság. Úgyhogy ennyiben hagyom a dolgot: Azt hiszem, a nevetés megmentette az életemet.