Mi szítja a költészetet

Először a Hip Hopon keresztül szerettem bele a nyelvbe. Az 1970-es évek végének és a 80-as évek elejének gyermekeként, aki Comptonban született és nőtt fel, egy gyorsan változó közösségben, mondjuk úgy, hogy a polgárjogi és a fekete hatalmi mozgalom összeomlásán lógva, örököltem egy szkepticizmust John Locke “társadalmi szerződés” eszméjével kapcsolatban. Természetesen semmit sem értettem a gazdaságból, a politikából vagy a történelemből, vagy ami azt illeti, a rendszerszintű rasszizmusból. Eleget tudtam ahhoz, hogy ne bízzak a politikusokban vagy a prédikátorokban. Fájdalom volt körülöttem; az otthonomban és az utcán. Vágyakozás, öröméhség, vágyakozás volt bennem, hogy elmeneküljek a környezetemből. Tanultam a figyelemelterelést. Talán a figyelemelterelés utáni vágy az, ami a legemberibbé tesz minket, de ugyanolyan sebezhetővé és veszélyessé is. A médiában nem láttam az életemet ábrázolva, eltekintve a szomszédaimat állatokként ábrázoló alkalmi hírektől. Nem tudtam megfogalmazni, hogy mi hiányzik. Azt akartam, hogy láthatónak érezzem magam, de nem úgy, ahogyan egy célpont látható. Minden részem, a humor, a düh, az erotika, egy egyszerre külső és intim, performatív és imaszerű hangot kerestem. Tizenévesen a hip-hop volt az evangélium. Míg a nagymamám Mahaliát vagy Johnny Mathist dúdolta a családi szobában, én a házunk hátsó részében játszottam újra a felcímkézetlen kazettákat, amelyeket kézzel hordtak át a középiskolai ebédlőben, és amelyeken olyan rapperek szerepeltek, mint Egyptian Lover, Toddy Tee vagy DJ M.Walk, az N.W.A. és Too Short előfutárai. Vágatlan, gátlástalan beszéd, utcai riportok. Ezek a hangok “igaziak” voltak. Igazi beszéd, dögös ütemek. Ez volt a privát és nyilvános beszéd. Nem voltam egy nagy olvasó gyerek, így a Sony Walkmanem volt a legkedvesebb tulajdonom. Most, amikor a fiaimat szidom, amiért túl sok időt töltenek egyedül a szobájukban a telefonjukkal, az oldalsó vigyorukon keresztül látom, hogy a fiatalabb énem néz vissza rám.

Gondolj úgy a hip hopra, mint a blues dédunokájára, a Black Arts Movementet és az Old School Funkot említve, mint a szülőszüleit. Sterling Brown “Ma Rainey” című műve lényegében egy koncertvers. Rainey, a huszadik század eleji legendás bluesénekesnő számos kritikai és alkotói mű tárgya volt, például Angela Davis Blues Legacies and Black Feminism című műve vagy August Wilson Ma Rainey’s Black Bottom című műve. Zora Neale Hurston szépirodalmi műveihez hasonlóan Sterling Brown költészete is megragadja azokat a “lelki törekvéseket”, a fájdalmat és a humort, amelyek továbbra is meghatározzák a feketék életét. Brown költészete a fekete népnyelvi hagyományból merít, emlékeztetve a rá hatást gyakorló Langston Hughesra és Paul Laurence Dunbarra. Ma Rainey gravitációs vonzása a vers igazi témája. Brown katalogizálja, feltérképezi és nyomon követi, hogyan talál több fekete közösség Rainey hangján keresztül egyediségre. Wallace Stevens “Anekdota az üvegről” című művének sorait figyelembe véve: “A vadon felemelkedett hozzá,/ És elterült körülötte, már nem vadon”, Rainey közönsége, a “folyó menti települések”, “a feketefenekű kukoricások” és “fatáborok”, az “aranytollú” “jokerek” mind könnyekig meghatódnak és egésszé válnak. Stevens persze nem kapott volna meghívást erre a partira. Ez egy zarándoklat. “Folks from anyplace/ miles aroun’,/ From Cape Girardeau,/ Popular Bluff,/ Flocks in to hear/ Ma do her stuff”. A vidéki fekete élet ösvényei és mellékfolyói a hangjába, a testébe ömlenek. Ez nem szórakozás. Rainey értük beszél, azokért, akik nem kívántnak vagy láthatatlannak érezték magukat. Brown számára Ma Rainey a művész mint közszereplő szerepének mintája. Call and Response, a Cypher, a Ring Shout, ez a vers a hangok tánca: a beszélőé, Rainey-é és a tömegé. Rainey a lélekbe nyúl. Brown írja: “git way inside us”… “She jes’ catch catch hold of us”… “She jes’ gits hold of us dataway”. Mi többet várhatunk a művészettől? Ki ne akarna meghatódni?